A Tudós kívánsága | Önmegvalósítás.hu

A Tudós kívánsága

Ezt novellát másfél éve írtam, gondoltam közzéteszem. Kéretik végig olvasni :)

A Tudós kívánsága

A Tudós már várta a pillanatot. Izgatottsága a tetőfokára hágott, ahogy egyre közelebb és közelebb érezte az eredményt. Ez, a találmány! Nem. Ez, a technológiai csoda! Ez fogja őt elvezetni a megismeréshez. Többet fog tudni, mint amiről bárki valaha álmodni is mert! És most itt van előtte a lehetőség, hogy végre találkozzon vele… csak ő… csak most… végérvényesen!
Feltette berendezést a fejére és beindította. Halk berregés kísérte, mely folyamatosan morajlássá erősödött, majd nevetséges nyávogássá alakult. Végezetül dermedt csöndbe torkollott, mely egy pillanatnyi időre nyugtalanná tette a Tudóst. Végül rájött, hogy minden terv szerint működik, és ez feloldotta a kételyeit.
- Itt vagyok! – Szólt nagy diadallal. Szája mosolyra húzódott. Sejtette, hogy mi következik.
- Tudom – a hang földöntúli volt. Egyszerre volt szeretetteljes és dermesztő, fenséges és megalázkodó - Már vártalak.
- Akkor tudja azt is, hogy miért! – büszkélkedett a Tudós
- Tudom
Ekkor egy kicsit zavarba jött. Valahogy nem így képzelte el. Minden megtervezett előre, de most valahogy torkán akadt a szó. Persze érthető volt, hiszen nem mindenkinek adatik meg egy ilyen lehetőség. Mégis, a szavak nem akaróztak kibújni a torkán, és emiatt most aprónak érezte magát.
- Zavarban vagy. De nincs rá okod – most szigorú, de szerető szülő hangulatában szólt a tudóshoz – Amit elértél, az a legnagyobb felfedezés, amit egy magadfajta tudós életében elérhet.
A Tudós érezte, hogy elpirul. Ez nem pusztán egy bók volt. Ez maga volt a dicséretek netovábbja.
- Hát… ööö… köszönöm - csak ennyit tudott kinyögni. Érezte, hogy verejtékezni kezd a homloka. Egy futtában kezébe akadt mentolos zsebkendővel törülközött meg. Zavarában a gondolataiba mélyedt. Majd végül rájött, hogy úgy viselkedik, mint egy önbizalom hiányos tizenéves, és ez erőt adott neki.
Kihúzta magát.
- Tisztában vagyok vele! – jelentette ki határozottan.
- Akkor térj a lényegre – Szólt a hang egy üzletember stílusában – Azt akarod, hogy megjutalmazzalak. Ezért vagy itt valójában, ez volt a célod.
- Így igaz! – mosolyodott el a Tudós. Nagy levegőt vett, mert kételyei támadtak. Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? A válasz nem váratott magára.
- Habár még kételkedsz magadban, tudd meg, tetszett, amit létrehoztál. Szép dolog volt, és ezért megérdemled, hogy kívánhass tőlem valamit!
Ez lett a végszó, amit a Tudós hallani akart. Ösztönösen felnevetett, szívét elégedettség töltötte el. Úgy érezte, végre megragadta az irányítást, és most már semmi sem állhat az útjába.
- Azt kívánom, hogy…- nagy lélegzetvétel következett –… hogy olyan legyek, mint maga… - már áhította, hogy kimondja – Ugyanolyan, mint maga! – hangja erőszakosan csengett – Én is Isten akarok lenni!
Hosszú csend következett. A Tudós nem tudta mire vélni, és a hallgatás lassanként kezdett nyomasztóvá válni. Egy rövid időre összeszorult a gyomra idegességtől.
Majd Isten megszólalt. Hangjában szomorúság és beletörődés hangzott ki.
- Biztos vagy benne? – Kérdezte hosszan és tagoltan. A tudós értetlenül nézett maga elé. Már a kérdezés ténye is megdermesztette, de egyáltalán milyen kérdés ez?
- Hát… persze! Mi mást… kívánhatnék? – felcsillant a szeme – Erre van szükségem! Ez kell!
- Értem – jelentette ki Isten – De tudd meg, én semmiképpen sem ajánlanám neked!
A Tudós felnevetett. Kezdett komikussá válni a helyzet.
- Hát persze, hogy nem! – nevetett – Ezek szerint még maga sem szereti a konkurenciát! De szavát mégis csak tartania kell, hiszen egy Isten nem hazudhat! – szélesen elmosolyodott. Tudta, hogy ez ellen nem lehet érvelni.
- Félreértesz ember…- Isten hangja halk volt és szánalmat sugárzott – Ha valamit ingyen adnék az embernek az az isteni hatalom. Bárki kérhetné. Csak akarnia kellene és megkaphatná. Nem lennél kivétel a sokak közt.
- Hát én akarom! – vette oda diadalittasan a Tudós.
- Legyen.
A Tudós várt. Idegesen dobolt a lábával. Érezte, hogy adrenalin szintje a plafont mardossa az izgalomtól.
- Mikor lesz? – kérdezte türelmetlenül
- Már el is kezdődött…
És ekkor hirtelen a Tudós megérezte. A semmihez sem fogható feltöltődést. Mintha a tudást literszámba öntenék a fejébe. Kecses lassúsággal világosodott meg előtte a tudomány megannyi kiderítetlen rejtélye. Lomha gyorsasággal futottak át az agyán a régmúlt írók művei, a művészet csodái. Számtalan letűnt és élő nép anyanyelve fogant meg az agyában. Hallotta a több ezer mérföldre élő énekesmadarak csiripelését, az óceánok morajlását. Láthatatlan energiák váltak láthatóvá számára. Érezte, amint a szobáját kezdik átjárni a röntgen és ultra-ibolya sugarak. Csodálva szemlélte, amint fejében az anyagok bonyolult szerkezete, szépen, lassan egy kirakós játék primitív szintjére egyszerűsödnek.
- Ez… ez… fantasztikus! – kiáltotta megrészegedve – Minden képzeletet felülmúlóan csodálatos!
Szemei előtt mutatkoztak meg a falak repedéseiben megnyugvó mikrobák apró életritmusai. Megnyíltak előtte a padló koszfoltjainak élettől gazdag mikrofaunái.
Az íróasztalán heverő porcelán rózsára pillantott. Kedves emlékek kötődtek hozzá. Szeretet és odaadás, egy esküvői nászajándék neki és a feleségének. Fényes, üde felszíne jól adta vissza az eredeti növény színezetét: hosszúkás, zöld tövisekkel ékesített szár, mely vérvörös sziromlevelekben végződött. Micsoda egy csodás műalkotás!
De ekkor valami mást is észrevett. Füstös, fekete gyárakat melyekben ezerszámra gyártották le az ehhez hasonló darabokat. Gyárakat, melyek gázaikkal a levegőt betegítették. Kemencék, melyek nem egy halálos baleset követeltek maguknak.
A kedvenc tölgyfa íróasztala, amely mögött élete tudományát létrehozta, most nem volt más, mint halott faanyag. Faanyag, mely egykor fészkelő madaraknak adott otthont. A fészekben védtelen fiókáknak, melyek a kivágott fatörzs alatt lelték halálukat.
Amint látása egye jobban és jobban tökéletesedett, úgy világosodtak ki az árnyalatok, úgy kezdett eltűnni a fényesség. A rózsa élénk színei az újabb és újabb szín-spektrumokkal keveredve lassanként kifakultak. Az egész látott és érzett kép léte; a jó és rossz, a szép és csúf, a teli és az üres, lomha méltósággal veszítette el kontrasztját, és tolódott be az átlagoltság szürkeségébe.
- Mi… micsoda? Ez mi? Mi történik? – kapkodott a Tudós.
- Miért mit vártál? – szólt a lekezelően az Isteni hang – Hatalmat és szépséget? Itt arra nem találsz… csak magányt és ürességet.
- Nem, ezt nem akarom, én nem így gondoltam! – a fogyatkozó emberi tudata veszettül tiltakozott – Csináld vissza! Szüntesd meg!
- Egy Istent? Azt nem áll hatalmamban… - vetette oda neki szomorkásan a választ. A hang egyre csak távolodott, amint a Tudós emberi entitása egyre jobban levált a teremtett világról.
Érezte, hogy a lelke kiszökik a testéből, míg az utóbbi rongybaba módjára esik össze. Lénye, ahogy egyre jobban átlényegült, úgy tűnt előtte a semmibe az általa megismert világegyetem egésze.

Végül ott volt Istenként, a végtelen semmiben, magányosan és mindörökké.

Beküldte: | 2011. jan. 21. péntek - 18:46

Hozzászólások

5 hozzászólás
Michaelita képe
köszi
2011. január 21. péntek, 20:36 | Michaelita

Végigolvastam, s megkönnyebbülve nyugtázom, hogy jó, hogy nem ez az igazság, hanem ez csak egy képzeletjáték.
Merthogy számomra annyira szomorú a végkicsengése.
Őszintén remélem, hogy a Benned élő Isten kép nem ilyen, vagy már nem ilyen!...?

S a Tudós miért nincs annyira jóban Istennel, hogy tegezze?
Miért annyira öntelt, hogy nem a bölcsebbre (Istenre) hagyatkozik?
Miért nem érti a figyelmeztetést, s miért tart ki továbbra is a saját elméje fogjaként az eredeti gondolatai/vágyai/céljai mellett?
Miért nem jön át a leírásból Istennek a szeretetteljes, kegyelemteljes, óvó, védő aspektusa?
S az Istenben miért van olyan sok túlságosan is emberi jellemvonás és kevés emelkedett, Isteni aspektus?
Lehet, hogy ezek költői kérdések maradnak, de bennem felmerültek, így hát megfogalmaztam.
S bocsi, de nem "bántásiból" kérdezek ennyit, hanem csak valahogy ezek merültek fel bennem (valahogy ezek a hiányérzeteim:)

Azért azt gondolom, hogy most, másfél évvel később is másképp írnál róluk... jól gondolom?

Ademon képe
A Tudós
2011. január 21. péntek, 22:20 | Ademon   Előzmény

"S a Tudós miért nincs annyira jóban Istennel, hogy tegezze?
Miért annyira öntelt, hogy nem a bölcsebbre (Istenre) hagyatkozik?
Miért nem érti a figyelmeztetést, s miért tart ki továbbra is a saját elméje fogjaként az eredeti gondolatai/vágyai/céljai mellett?"

A tudós egyéni istenképe a hétköznapi mindenható, hatalommal és mindentudással teli isten volt. Azt hitte ő is ilyen lesz. Nem jutott eszébe, hogy tévedhet, annyira el volt bűvölve ezzel a képpel. Öntelt mert elbízta magát. Tipikus emberi hibák és tévedések jelennek meg benne, főleg Istennel kapcsolatban.

"Miért nem jön át a leírásból Istennek a szeretetteljes, kegyelemteljes, óvó, védő aspektusa?
S az Istenben miért van olyan sok túlságosan is emberi jellemvonás és kevés emelkedett, Isteni aspektus?"

Mert ez is csak egy istenkép, nem maga Isten. Azt akartam, hogy isten hétköznapi, természetes legyen, akiben az összes emberi aspektus jelen van. Ezért is vannak a különböző "hangulatváltozásai" is. Amikor Istent jellemezzük valójában a saját elképzeléseinket és vágyainkat látjuk bele, ahogy a tudós is tette. Isten viszont nem egy konkrét valaki, egy konkrét személyiséggel, hanem potenciálisan mindenki.

"Őszintén remélem, hogy a Benned élő Isten kép nem ilyen, vagy már nem ilyen!...?"

A bennem lévő istenkép egy tudatos végtelen végtelenség, amiben minden benne van ami volt, van és lehetséges. A fantáziával és annak függetlenségével és határtalan szabadságával hasonlatos. A történet abból a felismerésből jött, hogy ha a világot teremtették (mondjuk Isten), akkor az egyetlen logikus értelme a világ létezésének, hogy "legyen valami". Mert ha nincs semmi, akkor annak nincs értelme se, és ebben az ürességeben egy Isten csak magányos és semmitmondó jelenlét lenne. Ha tudnánk és látnánk mindent, szubjektum nélkül, akkor letűnne a "jó és a rossz", "világosság és sötétség", az ellentétek, differenciák és kölcsönhatások tánca, játéka; gyakorlatilag nem látnánk többet a formai világot és nem tudnánk érezni, tapasztalni a sokféleségét. A tudat visszasüllyedne a "kiindulási pontba", de közben elveszítene mindent ami értelmet adna az életnek és a világnak (kezdhetné elölről).

Látta Isten, hogy ez jó.
2011. január 21. péntek, 22:22 | szeti87   Előzmény

Mert látta Isten, hogy ez jó.

Michaelita képe
megnyugtattál:)
2011. január 22. szombat, 8:10 | Michaelita   Előzmény

Teljesen megnyugtattál ezzel a kommenttel:)

Én ugyanis azt tapasztaltam, hogy a bennünk élő Istenkép valahogy mindig nagyon is összefügg velünk.
Mintha úgy nézne ki a dolog, hogy olyannak képzelem el Istent, amilyen fejlettségi szinten én vagyok.

Nekem döbbenetes volt az Istenképben történő fejlődésem.
Vallásos családban nőttem fel, de bizonyos mintákat tapasztalva, - és az előző életből áthozottak miatt - nem követtem a vallásukat. Kb. 35 éves koromig azt hittem, hogy nem hiszek Istenben (pedig csak a család vallását nem követtem). Akkor egyszercsak rádöbbentem, hogy dehogynem, még jobban is mint bárki más. S arra is rádöbbentem, hogy a belső indíttatásaimm/sugalmazásaim/megérzéseim összhangban vannak valami Istenivel (pl. nem hagyja valami, hogy rosszat tegyek annak, aki pedig megérdemelné, hanem az Isteni igazságszolgáltatásra bízom).
Akkoriban még egy szigorú, elszámoltató, büntető tipusú Istenben hittem. Azután szép lassan, fokozatosan bővült és árnyaltabb lett a kép: egy kegyelemteljes, irgalmas, szerető Isten felé.

S persze, ahogyan fejlődünk már nyitunk a végtelen, határtalan felé, ahogy Te is írod.
S valahogy úgy érzem, hogy még mindig csak az alapokat látom, mert még egy csomó csoda és lehetőség felfedezésre vár, s ez így van jól.

Ez az, hogy mi az igazi boldogság, az szerintem akkor derül ki,
2011. január 24. hétfő, 1:05 | KatiPotter

Ez az, hogy mi az igazi boldogság, az szerintem akkor derül ki, ha azt érzéseinkben keressük. Kell hozzá a szív. A hatalomvágy, tehát hogy mindenttudó isten legyen a tudós (itt szándékosan nem nagy kezdőbetűvel írtam, mert Istent nagy szeretetnek képzelem), az nem jelent igazi boldogságot. De ha megtaláljuk azt, akkor úgy érezzük, volt hatalmunk afölött, hogy tudatosuljon szívünk vágya és abba az irányba menjünk, amennyire tudunk. A tudós másféle hatalmat akart, és aztán rá is jött, hogy hát ez így nem menő.
Jól mintázza a novella, hogy mi módon tévedhet el valaki a boldogságkeresésben. És szerintem úgy, hogy nincs összhangban a szívével.

Feliratkozás Hírlevélre