A lélek kalitkája | Önmegvalósítás.hu

A lélek kalitkája

Életünk során számtalanszor csalódunk, amiből sokan azt a következtetést vonják le, hogy a csalódás az élet elkerülhetetlen velejárója. Szeretünk egy embert, hiszünk egy helyzetben, reméljük a pozitív történéseket, de a végeredmény sokszor nem igazolja vissza az elvárásaink jogosságát.

A kellemetlenségekben, a nehézségekben, az akadályokban pedig kevesen fedezzük fel a fejlődés lehetőségét. Általában nem tudunk mit kezdeni a kihívásokkal, mert túl mélyen megérintenek bennünket. Fájdalmasak, és ezt a fájdalmat valamint az azt követő félelmet képesek vagyunk akár hosszabb ideig is hordozni.

Miért bánunk ilyen kegyetlenül magunkkal? Miért gyűjtjük szorgalmasan a negatív tapasztalatok érzelmi lenyomatait, amelyeket aztán jobban őrzünk, mint a jó dolgokét? Mert végső igazságokat keresünk. Olyanokat, amelyek bármikor elővehetők, minden helyzetre alkalmazhatók, így aztán végigkísérhetik az egész további életünket. Amikor szükségünk van valamelyikre, csak elővesszük az agyunk egyik szegletéből és alkalmazzuk a megfelelőt. Örülünk, hogy van a helyzetre egy kész válaszunk, mert egyszer már történt velünk hasonló és adott helyzetben milyen jól jön a valaha legyártott frappáns(nak tűnő) megoldás!

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy beismerjük: az örök igazságok viszonylag ritkák, így a saját igazságaink is időről-időre felülvizsgálatra szorulnak. Hiszen erről szól az örök körforgás: a megtapasztalásról, tanulásról, a saját valóságunk újra és újra felépítéséről.

Ha nem léteznének keserű pirulák, ha az életünk egy egyenes, kivilágított sztrádához hasonlítana, akkor átszáguldanánk rajta anélkül, hogy a létezés bármilyen nyomot hagyna bennünk. Hogyan képes így tisztulni a lélek? Hogyan tudná kinyitni azt a kalitkát, amelynek a rácsait előítéletek, hiedelmek, fogadalmak, szokások, minták, és sémák alkotják?

Éppen azért van szükségünk a tapasztalatokra, így – többek között – a csalódásra is, mert rámutatnak arra, hogy melyik elhatározásunkra, elvárásunkra nincsen többé szükségünk. Mert segítenek felfedezni a korlátainkat, ezáltal közelebb visznek az önismerethez. Mert megmutatják, hogy annak a bizonyos kalitkának melyik rácsa mozog, és csak rajtunk áll, hogy a kilazult vasat eltávolítjuk-e.

Ha nagyon figyelünk, rájöhetünk arra is, hogy a csalódásainkat mindig magunknak köszönhetjük. Elvárunk dolgokat, amelyeket nem tudunk keresztülvinni, ezek a csalódás forrásai. Az elvárásaink tehát belőlünk táplálkoznak, mi hozzuk létre azokat, és mi vagyunk a saját kikötéseink korlátai is egyben, amikor ragaszkodunk az elképzelésünkhöz. Azt kell kapnunk, amit kigondoltunk, különben csalódunk. Pedig ha elvárások nélkül tudnánk belemenni egy-egy emberi kapcsolatba, vagy helyzetbe, és nem akarnánk meghatározni a végeredményt, akkor olyasmit kaphatnánk, ami talán eszünkbe sem jut.

Többször csalódnánk kellemesen, ez pedig örömöt hoz az életünkbe. Azt az érzést, amiből állandó hiánnyal küzdünk, amiből mindig többet szeretnénk, és aminek megszerzéséért a lélek kalitkáját létrehoztuk, amikor meg akartuk szabni magunknak azt, hogy hogyan legyünk boldogok.

Beküldte: | 2014. ápr. 02. szerda - 22:21

Hozzászólások

0 hozzászólás

Feliratkozás Hírlevélre