Búcsúzás Debrecentől | Önmegvalósítás.hu

Búcsúzás Debrecentől

Hétvégén ismét Debrecenbe utaztam, hogy találkozzak a gyermekeimmel és a szüleimmel. Vonattal érkeztem és volt még egy órám a találkozásig, mert a gyerekek éppen átmentek az uszodába. Gondoltam elsétálok a főtérre és ha már ott vagyok, akkor a régi kellemes emlékeket idézve eszek egy milánóit a Délibáb expresszben!
Aki élt már Debrecenben, az biztosan tudja, hogy annak az ételbárnak milyen retrós hangulata van, még így is, hogy pár éve felújították. Iskolás éveim alatt sokszor betértünk suli után egy milánóira, aminek semmi más milánóihoz nem hasonlít az íze és mégis fantasztikus!
Az a városi legenda terjedt köztünk, hogy ez is addig ízlik, amíg meg nem tudjuk, hogy miből készül valójában, ezért magunknak jót akarva ezt sosem kérdeztük meg, pedig az egyik szakács az ismerősöm volt!

Ahogyan a McDonalds azzal kérkedik, hogy a világon bárhol eszünk a Big Mac-jéből, mindenhol ugyan azt az ízt és minőséget kapjuk, úgy ez a milánói sem változott az elmúlt 20 évben, és a bár hangulata is ugyan az volt, jól éreztem ott magam!

Ahogy végeztem a vacsorával, elindultam a gyerekek lakása felé és a Piac utcán komótosan sétálva nézegettem a házakat, kirakatokat és az embereket.
Amikor még itt laktam, büszke voltam rá, hogy nem tudtam úgy 100 métert menni az utcán, hogy egy ismerősbe ne szaladjak! Most meg sehol senki a régi arcokból, idegenekkel lett tele a város, vagy legalábbis így éreztem.

Az épületek is megváltoztak, elég pár hónap kihagyás egy városrészben, és máris felhúztak egy plázát a tudtom nélkül! Az Unióban meg kicserélődött az összes üzlet, erre is már csak az öregek fognak emlékezni, milyen is volt régen!
Csupa nosztalgikus érzés szállt meg, emlékeztem a régi Debrecenre, közben pedig úgy láttam a jelenkori Debrecent, ahogy eddig még soha!

Habár több ezerszer jártam már a Piac utcán életemben, mégis most volt az első alkalom, hogy nem siettem valahova, nem voltam magamba merülve, hanem tényleg a várost, az élő Debrecent láttam! Meg is lepődtem ezen az erőteljes jelenlét érzésen és közben azt éreztem, hogy azért vagyok ebben a tudatállapotban, mert most búcsúzom el a várostól.
Habár jó tíz évvel ezelőtt egyszer már elköltöztünk innen, aztán három évre rá vissza, majd megint el, de egy kis részem azért mindig itt maradt. De most ez a kicsi kötelék is búcsúzik és bár nem tudom hova megyek ezután, de ez már nem az én hazám!

Furcsa érzés volt, elfogadtam. A változás beérett, hát hadd sodorjon a világban, mert nincs már igényem a gyökerekre, tudok nélkülük is élni, létezni.

Beküldte: | 2009. jan. 20. kedd - 16:35

Hozzászólások

1 comment posted
Kapaszkodó
2009. január 22. csütörtök, 18:02 | BAnita (útkereső)

Szia Sanyi!
Furcsa érzés ugye? Amikor az ember már nem keres kapaszkodót. "nincs igényem a gyökerekre" Valami végérvényesen megváltozott és még csak nem is fáj, olyan nyugalom száll meg mint még soha. Kivülállóként szemlélődsz és ritka pillanat: mintha mindent annak látnál végre: minden az ami. Nincs feszűltség, hogy kinyilik-e az a másik ajtó és vajon hová vezet... Ritka világos pillanat. Aztán az élet meghozza a maga feladatait, kérdéseit és válaszait... mert hát mégiscsak itt vagyunk ezen a fizikai síkon. De ez a változás marad, én azóta úgy érzem más lettem, s néha olyan furcsa mert eltűnt néhány megszokott érzés, sok gyökér és kapaszkodó. Talán úgy tűnhet megkeményedtem, talán úgy, hogy érzéketlenebb lettem. Levetkőztem a feszűlt tenni akarást, a jót akarást és elfogadtam, hogy minden változik. Létezik a belső béke és boldogság. Küzdeni küzdök, de valahogy azóta sokkal inkább békén hagyom a világot.

Mélységes lelki békét kívánok, szeretettel: Anita

Feliratkozás Hírlevélre