Ami a szeretetről eszembe jutott ... | Önmegvalósítás.hu

Ami a szeretetről eszembe jutott ...

Ma reggel megnéztem a WebMestert. Főként a meditációs kép tetszett, egy férfi fotója, amint néz rád. Még nem láttam és nem ismerem Őt. Ahogy néztem, rövid idő múlva az jött le, hogy ez az ember tele van szeretettel és elfogadással.
Be tudtam róla azonosítani, hogy ezt keressem, így néz rám valaki, ha szeret.

Vannak emberek, akikről azt képzelem, hogy nagyon szeretnek, mégis a kisugárzásukban van valami ami miatt azt érzem, szinte rám vetik magukat és mentálisan letarolnak. Ilyenkor elveszítem önmagam, hiszen legszívesebben hátraesnék. És persze azt érzem, hogy nem vagyok elég jó , bezárkózom , vagy teljesen megadom magam. Azt akarom mutatni , hogy jó vagyok, okosakat kell mondanom, az a jó amit ők mondanak, nem is tudom, mi lesz, ha valami butaságot mondok , vagy teszek. Amilyen hatalmas erő támad fel ilyenkor , tán még el is fog pusztítani, ha valamit nem csinálok jól. És ettől persze mentálisan mozdulni sem tudok.Ha velem szemben ülnek, legszívesebben hanyatt esnék, és eltűnnék az asztal alatt, talán abból észrevennék magukat . Persze ilyenkor a zsigereinkben nagyon erős a vonzalom, ami nagyon becsap és én is azt hiszem, hogy nagyon szeretem őket.

De ez mégsem szeretet. Sok olyan embernél éreztem ezt, akitől tanulnom kellett volna, vagy valami dolgom volt vele. Meg kellett volna nyílnom felé, de nem tudtam, vagy csak látszólag. Mindig azt hittem, bennem van egyedül a hiba.Amiért nem adom át magam teljesen az engem szerető embereknek.

Amikor meditációban a belső mesteremmel beszélek vagy más segítőmmel, soha nem érzem ezt.

Most ezen a képen ez a férfi úgy néz rám, hogy nem akar tőlem semmit és kedvem lenne magamról beszélni neki, vagy kihozni magamból a legjobb képességeimet is , megmutatni a tökéletlenségeimet , mert úgy érzem ő ezt is elfogadná.

Nem akar tőlem semmit csak szeret. Úgy, ahogy vagyok . Nem akar megváltoztatni, és épp ezzel bír rá, hogy változzak. Hiszen azt sugalmazza, hogy enyém a világ, azt tehetek amit csak akarok, annyit próbálkozhatok , amennyi csak jól esik, ő akkor is így fog nézni rám.És ez megnyugtató és egyben jó is, mert kedved lesz az életben kipróbálni magad.

Köszönöm ezt a képet , hogy megláthattam, - most már tudom , mit keressek.

Tovább gondolva a dolgot , én is gyakran vetem rá magam másokra. Amikor tanítani akarok vagy " jót" akarok adni.

Ha jobban megnézem azért csinálom, mert egyrészt félek attól, hogy nem figyel rám az illető eléggé, és észre kell vetetnem magam, másrészt szeretném, ha azt tenné amit én akarok, mert meg vagyok róla győződve, hogy neki az sokkal jobb lesz és én jobban látom őt, mint ő saját magát.

Még ha így is lenne, ha belegondolok, ő csak annyit tud befogadni az én általam mondottakból

amennyire a jelen állapotában képes. Feszegetni bármit is, nem szabad.

Úgyhogy nincs más hátra, mint magamban is gyakorolgatni azt a semleges állapotot, amikor nem akarok senkitől semmit , és így megtanulhatok jobban szeretni.

Eszembe jutott a gyerekkorom. Egy kislánynak az ellenkező nem általi szeretetről a képe általában az apja alapján alakul ki. Apám inkább a "letarolós " típus volt és nagyon gyakran félelmet keltett bennem.

De volt egy " pótnagypapám " is , akire úgy emlékszem, ilyen nézéssel nézett rám . Csak eszembe sem jutott,hogy az első éveimben ő is ott volt a közvetlen közelemben.

Már akkor megkaptam az ellenpéldát is csak nem tudtam, hogy ez ilyen fontos.

Amikor fent ugráltam egy pad tetején és a " pótnagymamám " ijedezett, hogy

- Jaj, Istenem, mindjárt leesik ! - Ő rászólt és azt mondta :

- Dehogy esik le, hagyjad csak !

Engedte, hogy próbálgassam magam. És tudta, hogy nem lesz semmi bajom.

Apám másként gondolta.

5- 6 évesen egy elfektetett villanyoszlop póznáján egyensúlyoztam. Ő odajött és elkezdett

velem veszekedni, hogy mit csinálok, lefordulhat a lábam és kificamodik a bokám .

Én vitatkoztam vele és azt mondtam , hogy nem lesz semmi bajom .Szeretném kipróbálni, hogy meg tudom-e csinálni ? Végig tudok - e menni rajta ?

( Még az is bennem volt, ha sikerül, neki is megmutathatom, hogy ügyes vagyok! Együtt örülünk majd .)

De Ő odaállt mellém, mint egy őrmester az újonc mellé és addig ordított rám, míg a rengeteg

negativitástól amit rám zúdított elbizonytalanodtam és tényleg lebillentem.

- Na, ugye hogy leestél ?? - mondta elégedetten.

Persze a bokámnak nem lett semmi baja. De ezután már nem nagyon mertem előtte próbálgatni magam semmiben.

Mekkora a különbség a két bánásmód között !

Az egyik arra buzdít, hogy bátran tedd amit szeretnél és ne félj semmitől!

A másik pedig azt mondja, hogy ne csinálj semmit, mert egyrészt bajod esik, másrészt úgysem vagy képes rá!! Én csak féltelek! Mert szeretlek!

Szeretlek ???! - Vagyis engem egyáltalán nem érdekel, hogy te mit szeretnél ? Csak az a fontos, hogy ne essen bajod ! Mert az is az én felelősségem lesz . Ha pedig ellentmondasz, mindenre képes vagyok, hogy bebizonyítsam , nekem van igazam! Hogy nem te vagy olyan ügyes!

A pótnagyapám miért tudta, hogy nem lesz bajom ? Ő rám figyelt, engem nézett és nem saját magát. Nem féltett. Bízott bennem. Mert szeretett...

 

 

Biztosan megvolt az oka, hogy miért történt ez velem, az apámat sem hibáztathatom igazán érte.

Persze ha igazán szuper vagyok , nem törődök azzal , mit csinál az apám és végigmegyek a póznán , ha az ég nyílik meg akkor is. ( kb. így éreztem, amikor apám ordított )

De alulmaradtam és az élmény bevésődött.

Azt mondják, hogy amilyen a kapcsolatod az apáddal, olyan lesz a külvilághoz való hozzáállásod.

Ő jelenti neked a külvilágot.

Az anya pedig a belső világot, a későbbi belsőséges magánéletedet.

Úgyhogy én elhittem hogy a külvilág, az iskolában a tanáraim , és későbbi tanítóim és főnökeim is így gondolkodnak felőlem, akár az apám.

És előttük sem nagyon mertem próbálgatni vagy megmutatni magam.

Pedig lehet hogy eredetileg a legjobb szándékkal akartak közeledni hozzám és rávenni arra, hogy mutassam meg mit tudok ? Hát , igen...

De a másik tanulság is igaz.

Sok emberrel találkoztam azóta, akiknek hagytam ,hogy letaroljanak, hogy bebizonyítsák, hogy ők tudják jobban, mert megmagyaráztam, hogy ők valójában szeretnek.

És amit érzek irántuk az is szeretet.

Nagy játszma ez és azt hiszem, sokan játsszuk ebben a világban , ( vagy csak körülöttem vannak sokan ?? ) , de ahol szeretet van ott nincs kényelmetlenség , ott minden természetes és szabad.

Azt mondják mindig keresd az életedben a kényelmetlenségeket, mert ott a sorsod szól , ott vannak változtatni valóid.

Tűrni a kényelmetlenséget nem jó, ( saját káromon tudom ) hanem azért kell tenni, hogy megszűnjenek.

Furcsa, hogy a szeretet valójában semleges , majdnem hogy közömbös érzés . Nem akarsz semmit és nem akarsz semmibe beleavatkozni. Csak úgy vagy . Csak úgy élsz .Csak úgy cselekedsz , minden különösebb akarás nélkül , ami éppen jön.

Jó volt erre rájönni és kiírni magamból. Csak úgy....

Köszönöm WebMester !

Beküldte: | 2008. ápr. 11. péntek - 11:40

Hozzászólások

0 hozzászólás

Feliratkozás Hírlevélre