Ki a nagyobb? | Önmegvalósítás.hu

Ki a nagyobb?

letút-kicsi.jpg

Kérhet e bocsánatot felnőtt, egy gyerektől?
Valójában nagyobb-e a felnőtt, Ha a lélek kortalan, pusztán a test fizikai világában lehet úgymond nagyobb.

A nagyobb tehát a kicsi szolgája. látszólag irányít, azonban sokkal inkább kiszolgálja a kicsi érdekeit, és szükségleteit.

A szeretet-rend rendszerében, annak van elsőbbsége és szélesebb körű jogrendszere, aki hamarabb érkezik az adott rendszerbe.
Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy aki hamarabb született a családba, annak előjogai vannak azzal szemben aki később született.

Ehhez Hellinger a családi struktúra felépítése kapcsán ragaszkodónak látszik.
Ez azt jelenti ugye, hogy a felnőtt nagyobb, erősebb, okosabb, terhelhetőbb, és szolgalekűbb is. Ebből fakadóan mintha kizárná annak a lehetőségét, hogy eme nagyobbság, kisebbséggé degradálódjon mivel a nagyobb az nagyobb és a kicsi, minden esetben alárendeltje a nagyobbnak, így nem is fordulhat a kocka, hogy tehát a kisebb esetenként fölé nőjön a nagyobbnak.

logikusnak tűnő magyarázat persze, hogy dehát az élet maga a nagyobbtól származik, a kisebb ő tőle kapta, de ez jobban átgondolva nem igaz, hiszen nem tudunk életet adni és elvenni az örökké való lélek világában.

Az mindig volt és van és lesz.
A fizikai szférákra korlátozott életadás tehát nem helytálló.

Így tökéletesen része a fizikai létünknek, hogy a nagyobb a kicsivel szembeni bűntudatának oldása-képpen, oda menjen a kisebbhez, és ő alázza meg magát a kisebb előtt, és kérjen bocsánatot a kicsivel szemben elkövetett rossz tetteiért.

Nem látom más módját annak, hogy a nagyobban munkáló bűntudat, oldódhassék, vagy szerte foszoljék.

Ez ellentmond a Hellingeri álláspontnak, de így gondolom igaznak és igazságosnak!

Beküldte: | 2010. dec. 10. péntek - 10:12

Hozzászólások

7 hozzászólás
"...dehát az élet maga a nagyobbtól származik, a kisebb ő tőle
2010. december 10. péntek, 10:57 | szildiko1

"...dehát az élet maga a nagyobbtól származik, a kisebb ő tőle kapta, ......." - Nem tőle kapta! Rajta keresztül érkezett!

"...kérjen bocsánatot a kicsivel szemben elkövetett rossz tetteiért. Nem látom más módját annak, hogy a nagyobban munkáló bűntudat, oldódhassék, vagy szerte foszoljék." - Ha tudatában vagy, hogy mindent megtettél a gyerek érdekében, amit tehettél, ha tudod, hogy mindent odaadtál, amit adhattál, akkor nincs bűntudatod. És nem érzed szükségét annak, hogy a gyerektől bocsánatot kérj. Ezzel a kifejezéssel. Az, hogy "sajnálom", ugyanúgy a gyerek tudomására hozza, hogy beláttad hibádat, mégis megmaradsz nagy és erős szülőnek a gyerek szemében, aki csak így érzi magát biztonságban.

Bűntudatod akkor van, ha azt gondolod, hogy többet is, jobban is csinálhattad volna. De ez nem igaz. Minden helyzetben mindenki a legjobbat teszi, ami tőle telik. Persze, tele vagyunk félelemmel, gátlással, és ezeket beleszámítva, a legtöbbet, és a legjobbat nyújtjuk.

Ne akard a gyerek vállára tenni a bűnöd megbocsátásának terhét. Ez sok neki, nincs is joga hozzá. Az a megoldás, ha te magad vállalod a felelősséget tettedért. Ez a te terhed, neked kell viselni.

Utórezgés: Magadnak bocsáss meg.

Igen, talán a megbocsátás terhe túl nagy egy gyerek számára,
2010. december 14. kedd, 7:44 | Nocsak nocsak   Előzmény

Igen, talán a megbocsátás terhe túl nagy egy gyerek számára, ugyanakkor valamiképpen az esetleg vele szemben elkövetett igazságtalanság, még ha tudattalanul is történt nyomot hagy benne, és pedig éppen a legfontosabb személyekkel a szülőkkel kapcsolatban.

Ugyanakkor azt a lehetőséget is felvázolod, hogy az ember tulajdonképpen nem tehet semmiről, hiszen nem is tehetett mást, mint amit tett, vagy éppen nem tett valamit amit kellett volna.

A felnőttek gyerekekkel szembeni bűntudata viszont mégis csak valós dolog, létező dolog, és ha ez ennyire tömegesen fordul elő, talán mégsem alaptalan, hogy a gyerekekkel szemben valamiképpen kifejezzük...

Nem... Tényleg nem várhatunk tőlük feloldozást.
Na de akkor mi lehet a megoldás, mert az, hogy én megbocsátok magamnak, ami szintén fontos, még a gyerekben okozott sérüléseket, illetve azok hatásait nem szüntettük meg.

Az tehát, hogy nem is tehettünk egyebet, mint amit tettünk nem nyújtja a probléma megoldását. Az önmegbocsátás is nehézkes, hiszen miként bocsáthatnék meg magamnak, amikor tudom, hogy nem tettem meg mindent egy adott helyzetben, és ez egy már meg nem változtatható végérvényes állapotot idézett elő.

Most meg az ugrott be, hogy de ha Isten is megbocsát, akkor hogy jövök én ahhoz, hogy magamnak ne bocsássak meg? Feltéve ha megbocsát, mert ahhoz is ugye élő kapcsolatba kellene lenni vele, nem csak amikor gond van.

De rohadt bonyolult ez az egész.

Amikor azt hiszem, hogy értek valamit, akkor porba hull az egész és megint káosszá válik, kezdhetek elölről mindent

Szia Nocsak nocsak!
2010. december 14. kedd, 9:57 | szildiko1   Előzmény

Amiket most itt felvázoltál, mind feltételezések. Miért nem nézed meg, mi az igazság? Például családállítással?

Sejtem, milyen konkrét helyzetről beszélsz, és amit érzel, ebben az esetben teljesen normális. Csak nem viszi előbbre a dolgokat.
Meg kéne nézni, hogy a gyerek mit érez valójában. Mert lehet, hogy csak benned van bűntudat, a gyerek teljesen másként élte meg a dolgot.

Az ember szeret bűntudatot érezni, ha indokolt, ha nem. Ha nem, akkor keres magának rá okot.

Én is! :)
2010. december 10. péntek, 11:03 | csaesz

Én meg szoktam beszélgetni a gyerekeimmel, ha úgy érzem utólag, hogy valamiben nem voltam velük igazságos. Beszélek nekik az érzéseimről, és elmondom, mennyire sajnálom, hogy akkor ez jött ki belőlem.

Talán Hellinger sem úgy értette, hogy aki a nagyobb, az a hatalmasabb is. Az igazi nagyság pont ott kezdődik, hogy nem érezzük szükségét a hatalmaskodásnak a kisebb felett.
Ahogy Te is írtad: a nagyobb a kicsi szolgálója, ha a szeretet irányítja, és nem az, hogy bebizonyítsa: ő a nagyobb.
De ugyanúgy, ahogy az igazi nagyság nem érzi szükségét a kisebbek megalázásának, vagy a felettük való hatalmaskodásnak, szerintem a sajnálatának, bűntudatának őszinte kifejezését sem titulálja megalázkodásnak.

Az a tapasztalatom, hogy a "kicsik" nagyon hálásak azért, ha a megbánásomat is kifejezésre juttatom. Olyankor azt érzem, hogy igazán felnéznek rám, hálásak az őszinteségemért, és látom, ahogy gyógyulnak be a kis lelki sebeik, amiket én okoztam az igazságtalanságommal, vagy éppen az erőm fitogtatásával.
És mivel mindig az apa/anya a példakép egy gyermeknek: hát kettőjük között sincsenek hatalmi játszmák. A nagy nem él vissza az ő nagyságával, hanem pont azt látom, hogy a saját nagyságát ő is a kicsi szolgálatába állítja. A kicsi pedig ugyanezt csinálja az óvodában a nála kisebbekkel! És amikor ilyet látok, olyan büszke vagyok rájuk! Meg magamra. Legalább ezt jól csinálom.

hermess képe
H: Csaesz, én is büszke vagyok rá...
2010. december 10. péntek, 21:47 | hermess   Előzmény

... hogy ismerhetlek!

Megyek, megkeresem a kalapomat. :DDD

Michaelita képe
Csaesz ezt is nagyon jól csinálod
2010. december 10. péntek, 23:44 | Michaelita   Előzmény

Csaesz nagyon jól csinálod, nagyon ügyes vagy!

De mi az, hogy "Legalább ezt jól csinálom". ???

Léééécccci ne legyél ennyire maximalista.
Nem csinálhatunk mindig mindent jól, mert a Földre születtünk embertest korlátai közé, s nem az Égben élünk korlátlan lehetőségekkel.

Szóval vegyük újra: Ezt is jól csinálod, meg még egy pár dolgot jól csinálsz ezen kívül, a többi meg adja magát idővel:)

"Az ember nem tökéletes, de képes idővel tökéletesedni"

Michaelita képe
nincs jelentősége
2010. december 10. péntek, 23:37 | Michaelita

Véleményem szerint ennek a kérdésnek nincs jelentősége, ha a kölcsönös tisztelet és szeretet megvan a felek között.

Én többször is kértem bocsánatot a Fiamtól. Miért? Mert azt kellett belátnom, hogy a Fiam intuitív módon okosabb volt az adott helyzetben - mert ráérzett az igazságra, vagy az időszerűségre - mint én.
S ha az ember ajándékba egy fejlett lelket kap, akitől tanulhat, akkor miért ne kérhetne bocsánatot, vagy miért ne mondhatná azt, hogy köszönöm azt amit most Tőled tanultam.
Ezzel csak nő a bizalom, tisztelet és szeretet a kapcsolatban és a felek egyre inkább megtanulják megérteni, meghallgatni egymást.

Írsz a szolgálatról is. Ez hosszú távon egy nagyon érdekes dolog, mert míg neveljük a gyerekeinket, addig adunk és adunk (szolgálunk) önzetlenül, de eljön az a pont, amikor ők fognak adni, s bizony úgy adnak majd, ahogy azt tőlünk tanulták (legalább is én ezt látom a környezetemben)

Azt nem igazán értem, hogy miért úgy írod, mintha megalázkodva kellene bocsánatot kérni. "ő alázza meg magát a kisebb előtt" írod.
Nem gondolnám, hogy meg kellene alázkodnod. Egyszerűen és szimplán csak állj elé és a lehető leglazábban és legkönnyedébben mondd el, hogy mi történt, mondd el az érzéseidet és mondd a végén, hogy ne haragudj.
Egyébként ha gondolatban eljutsz odáig, hogy bocsánatot kérj, akkor Ő már valószínűleg a Te szándékaid, gondolataid rezgését is venni fogja és ha egyébként jó a kapcsolat, akkor segíteni fog Neked, hogy könnyebb legyen kimondanod, elmondanod, amit szeretnél.
Ha a kapcsolat valamiért eléggé megromlott, sajna akkor a megoldás sem lesz könnyű, viszont minél később léped meg, amit kell, annál nehezebbé válik, tehát jobb mielőbb túlesni rajta, a saját jól felfogott érdekedben.
Én így gondolom, s próbáld meg a saját szűrődön átengedni, hogy mennyiben tudsz egyetérteni azzal, amit írok, hogy számodra elfogadható, kivitelezhető-e?

Feliratkozás Hírlevélre