vandorlelek blogja | Önmegvalósítás.hu

Már egy hete, hogy nyomasztó álmok gyötörnek, elmosva a valóság és realitás közt leledző vékony határmesgyét. Mint egy képtelen szürreális sorozat. Mindig ugyanazokkal a szereplőket, de mindig más és más, kuszábbnál kuszább helyzetben és környezetben látom magamat. Koncentrálok, összpontosítok, megpróbálom irányítani, megérteni, mit is akarnak tőlem, de sehogy sem kerülök közelebb az igazságomhoz. Keresem az értelmet, a logikát, a jelentést, a kódot, az emlékfoszlányokat kutatom, de reggelre szertefoszlik minden. Illetve majdnem minden. Az érzés, a kötelék, a jelenléted az velem marad.

A szerelem és magány kapcsolata egy paradoxon, vagy legalábbis nagyon fura egy dolog . Számtalanszor látom magam körül, ahogyan ragaszkodunk, ahogyan kapaszkodunk egy másik ember szeretetébe. Csak azért, hogy ne kelljen a végén egyedül maradnunk. Feladva magunkat. Csak, hogy elmondhassam: szeretnek és szeretek, oly nagyon szeretek. Szükségem van rád. Mert általad, a te szerelmed által tudom, hogy nem vagyok magányos. Nekem is szeretnem kell ahhoz, hogy ne legyek egyedül. S ezért cserébe én megalkuszom veled. Így már én is, most már akkor én is tartozhatok valakihez valahová.

Egyszer csak bevillant, megérkezett. Elkezdtem olvasni sorait, hogy vajon tényleg nekem érkezett e ez a kicsiny őszinte, és tiszta levélke. Hogy?Miért talált rám? S ír nekem, s hozzám, rólam, magáról. Ő sem érti, csak írni írnia kell a sorokat, s küldenie csak nekem csak titkon, csak szépen. csak némán, betűk nélkül. Keresem, kutatom, hogy mi is ő, és mi is én? Nem találjuk... de érezzük, ott hátul, messziről, s most egyre jobban előbbre s előbbre tolakszik a gondolatok tömegében, s igyekszik az első sorba. Jajj, csak meg ne érkezzék.

Ez most másképpen fáj. Nem úgy, ahogyan szokott. Ismét a szennyes város esős árnyai telepedtek reám, s valami új árnyékot hoztak. Leírni is nehéz már. Egyre nehezebbek a betűk a nyelvemen és az ujjamon is. Mintha feledném a kifejezéseket és nem tudnám magyarázni az érzelmeket. Mintha egyre jobban távolodnék a szavaktól, s valami egészen más, jelenleg még ismeretlen nyelven, csak így át paszíroznám az érzéseket beléd. Vajon hogyan bírnánk, ha szavak nélkül élnénk, s csak át át lökdösnénk érzelmeinket a másikba. Vajon elbírnánk? Talán jobban megértenénk egymást, és egyszerűbb lenne ez az egész.

Félve a holnap borús árnyait,
magamra kötöm angyal szárnyaid.
Füstös őszi esőn át repülök,
a templom tornyán gnómmá kövülök

Szégyenembe temetem magamat,
mert, hogy túlságosan akartalak.
Kucorogva, összezúzva várok,
így talán elhagyom e világot.

Márvány arcon éget ajkad csókja,
nyeli a vizet a templom gnómja.
Arcra égett csókod márvány ajka
Megtartom az örökkévalóba

Szeretni is féllek, s
hinni e mesének.
Régen volt már,
feledésbe...
A lovag a sárkány
hű tündérmeséje.
Kővé lettem,
Rideg-gyatra:
menekülök

borsodi_log_j_400.jpg

Kedves társaim !

Szerencsére elég sok olyan ismerősöm van, akik felismerték az élet rejtélyes üzenetét és elkezdtek foglalkozni önmagukkal, a világgal, és a szeretettel. Beszélgetéseink során többször felmerült már bennünk, hogy egyszer össze kellene ülnünk és beszélgetni egy hatalmasat, és "összedobni amink van" volt már szó, az itteni rossz helyzetekről, katasztrófákról, bűnözésről, stb.... akkor legyünk végre a Bolygó Kapitánya, és egyesítsük "hatalmunkat" (vagy a hat almánkat) és találkozzunk, lássuk mi lesz belőle....

"Jó a hangulat, mindenki benn áll a körben és táncol. Majd hirtelen becsapódik mellém, megfogja a kezemet valami átszáguld rajtam. Nem értem, vizsgálom, hogy mi lehet ez. Ránézek, s ő is rám. Mosolyog. Rájöttem.
korábban is találkoztunk már, köszöntünk, s mentünk tovább. de most valami történt.

Telnek múlnak a napok, hetek. sehol nem lelem... ismerve magamat kutakodom itt belül... csak képzelem, vagy tényleg, tényleg kigyúlt itt valami. Lehet nem is jól emlékszem, szépítem, túltöltöm... és igazából nincs is semmi. nem mozdított meg belül

Álarcosbálban

Maskarába öltöztem
Ez illik a bálba.
Csak előtted veszem le,
De tán ezt is hiába.

Táncra kérlek,
S kaplak.
Te vagy itt az egyetlen
Akit akarlak.

Rizsparóka,
porcelán arc,
minden élet
egy - egy kudarc.

Magukat takarva,
Féltve,
Ropják a táncot
Az éjjeli zenére.

Habos ruhák,
Éles szmokingok,
Bábuk, kik betöltik
E nagyszerű porondot.

Nyikorog a faláb,
Csörög a pálcika - csont,
Összegabalyodtak a huzalok
S a bábmester is csak zokog…

esőben2.jpg

Nem is lépek
Csak a lábam visz tovább,
Felverem az esős járda
Szürke porát

Szemembe húzom kalapom,
Gallért igazítok.
Gyufáért kutatva hetykén
Reágyújtok.

Sercintek.
Pocsolyába
Olajkép
Vászonjára.

Mély szippantás…
Dióízű, füstös, szürke.
Megyek s nézek
Csak előre.

Már biztos.
Hallom,
Érzem,
Látom.

Azt hittem
Kitalálom
Már ott ül az ősz.
Az ablakpárkányon

két évvel ezelőtt kaptam emailen egy verset, angolul... persze megkerestem magyar fordításban is...
hát kellett hozzá egy kis idő, hogy megértsem miről is szól. Sok szerelmes verset olvastam és hallottam már. De ez valahogyan nagyon olyan hangulatú, mint az én szerelmem. Megláttam magamat a vers hangulatában. azért gondoltam, hogy beidézem ide, mert valakinek most pont erre van szüksége. a szűk-ség ben.

"Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:

Rendre a kapcsolatok útvesztőjében találom magamat. Nem vadászok, hanem nyitott szemmel járok, hogy nehogy elmenjek a nagy Ő mellett. Találkozom, ismerkedem lányokkal, akik 1-2 beszélgetés során kinyílnak és megmutatják magukat. Problémáikat, gondjaikat, titkaikat, vágyaikat, álmaikat. Tudom mekkora felelősség, és tisztesség, hogy rám bízzák "magukat". Általában nincs is ezzel gond. Végre találkozom egy "olyan szép virágszállal, kinek lelkének illata menten rabul ejt, s csodálom szirmait".

A napokban felmerült az ölelés, az ölelkezés. Annak a mélysége, minősége... érdekelne, hogy kinek mi fér bele egy ölelésbe, kinek meddig tart az ölelés, hol kezdődik és hol végződik. Mit érzékel, mit érez...

Milyen mély lehet egy ölelés?
Lelket szántó mély vetés.
Hol lelked magja életre kel,
Kérlek: szoríts, ölelj.

Ima

Tegnap este Imádkozás közben valami nagyon kézenfekvő, de mégis értelmezhetetlen dologgal találtam szemben magamat. Azt vettem észre, hogy amikor imádkozom, akkor általában kérek. kérek egészséget, boldogságot, segítséget, örömet... sokat kérek. Persze az esetek túlnyomó részében nem magamnak kérek, hanem úgy kb mindenkinek. barátnak, jónak ,rossznak. fohászkodom a békéért az önnön hiúságom és akaratosságom, stb elhagyása végett, fohászkodom, hogy harmónia és egység legyen. Kérek. Isten arra való hogy kérjek?

fáradt malomként,
őrlődöm a viharos szélben.
nyikken - nyakkan fogas kerekeim,
ide - oda forgok a szél felé.
s egyre jobban, s jobban őrlődöm.
kövem is már - már
porlik a sok búza szemei alatt,
s hajam is már lisztes - fehér.

Tartalom átvétel