Gondolatok a magányról | Önmegvalósítás.hu

Gondolatok a magányról

A szerelem és magány kapcsolata egy paradoxon, vagy legalábbis nagyon fura egy dolog . Számtalanszor látom magam körül, ahogyan ragaszkodunk, ahogyan kapaszkodunk egy másik ember szeretetébe. Csak azért, hogy ne kelljen a végén egyedül maradnunk. Feladva magunkat. Csak, hogy elmondhassam: szeretnek és szeretek, oly nagyon szeretek. Szükségem van rád. Mert általad, a te szerelmed által tudom, hogy nem vagyok magányos. Nekem is szeretnem kell ahhoz, hogy ne legyek egyedül. S ezért cserébe én megalkuszom veled. Így már én is, most már akkor én is tartozhatok valakihez valahová. Így már nem vagyok egyedül.
Szerintem a félelem és megalkuvás gyümölcse ez a fajta ragaszkodás és szerelem. Félelem a magánytól, az egyedülléttől, a mihasznaságtól. Megalkuvás önmagammal, amikor azt hajtogatom magamban: nem baj inkább megteszem, elnézem, mert hát azért végül is szeret engem és itt van nekem. Lemondok egy két dologról miatta, lemondok magamról is, miatta s onnantól nem vagyok más csak a másik elvárásainak, frusztrációkkal teli tükörábrázatja.

De mivégre is kell félni a magányt? Szerintem keresni kellene, nem pedig menekülni. Ezt most úgy érzem el kell kicsit magyaráznom. Lépten, nyomon azt hallani, hogy milyen felgyorsult világban élünk. Ezt mindenki tudja már, mégiscsak nagyon kevesen értik valódi veszélyeit. Ha nem szánunk magunkra egy kis időt, és nem adunk számot olykor- olykor csöndes magányunkban, csak elszalad életünk. Sodródunk csak a hétköznapok eseményeivel, ábrándozva csupán a pihenés, és nyugalom perceit. Sajnos magamon is látom, hogy keveset vagyok magányos, keveset ülök a gondolataimba burkolódzva. Idén nem is láttam kettőnél több napfelkeltét. Talán még a csillagokat nézve sem töltöttem egy estét sem. Mondd, te hányszor nézel fel az égre? Vagy mindig csak lefelé nézve rohansz a dolgod után? Belemeredve a tömegbe? Nézed már a felhőket lefelé fejjel? Mi az, ami neked az, ami nekem a felhők , a csillagok, vagy a naplemente nézése?

Kérlek, légy most bátor, légy vakmerő, és légy egy kicsit magányos. Állj még egy percre, beszélgess kicsit magaddal, vagy elég ha először csak hallgatod magadat. Meglátod, megéri.

Feledékenyek vagyunk, a napi száz meg száz teendő mellett elfelejtünk figyelni az apró részletekre, a parányi dolgokra, s önmagunkra. Elfelejtjük megélni az eseményeket. Én például imádom, hogy az idő képlékeny és relatív. Az életem egy - egy nagyobb eseménye, leckéje idején mindig kicsit meg megállok és elcsendesülve figyelem és becsülöm meg a pillanatot. Így van ez akkor is, ha kapok valami kis észrevehetetlen apró ajándékot, ami szépen lassan bontakozik ki, s csak idővel mutatkozik meg virága.
S ha már a saját dolgainkra sincs időnk, mert minden percünk aprólékosan be van osztva teendőkkel, akkor hogyan is tudnánk figyelni másokra? Honnan is tudhatjuk, hogy mi zajlik a másikban, ha még olyan közelre sem látok, mint önmagam? Csak próbáljuk erőltetni saját kényszeres rutinunkat a másikra, s észre sem vesszük, ha megalkuszik s már nem is az aki volt. Aztán persze idővel ez a frusztráció is kitör az emberből. Megbetegszik, iszik, bepasizik, benőzik, veszekszik és ordibál.
Ezért gondolom, és mondom. Magunkkal kezdjük. Magàn- magány. Nem sok a különbség sem jelentésben, sem írásban.

Kérlek, légy bátor!


Beküldte: | 2014. nov. 21. péntek - 15:27

Hozzászólások

4 hozzászólás
Önmegvalósítás és közös célért harcolás - megy-e együtt a kettő?
2014. november 30. vasárnap, 2:21 | Látogató (útkereső)

Az életem úgy alakult, hogy kisgyermek koromtól egészen a jelenlegi párkapcsolatomig rengeteget voltam egyedül önmagammal. És ez egyáltalán nem zavart. Sőt, ki is használtam ezeket az alkalmakat.

Faluhelyen éltem, mióta csak tudatomra ébredtem. És amikor a családban rosszra fordultak a dolgok, tizenévesen rendszeresen jártam ki a természetbe, hiszen lépésnyire volt tőlem.
Sose féltem késő este a mezőre menni csillagokat bámulni. Kint maradtam órákat, hogy este rámosolyoghassak a naplementékre. Fűben feküdtem kék ég és napsütés alatt. Sokat kézműveskedtem, zenéltem csak egymagam. Ilyenkor tiszta volt a lelkem, éreztem, hogy feltöltődöm. És visszanézve, boldog voltam, a problémák ellenére is.

Amikor három éve rám talált egy kapcsolat, ami most is él, akkor kezdődött ennek az érzésnek az elnyomása. A természetes vágyaim: a szabadság, az igazi lelki béke és a művészet, másodlagosak lettek. Anyagi, földi terheket vettem Vele közösen a vállamra, mert Tőle azt tanultam meg akkor, hogy a "való" életben ez az első. Utána lehetek boldog, élhetek a vágyaimnak. De előbb meg kell alapozni, meg kell küzdeni az élettel.

És éppen a mai napon, amikor már annyi mindenen túl vagyunk Mi ketten, annyi szenvedést és annyi lenyelt és elfogadott de meg nem értett körülménnyel, történéssel a hátunk mögött, itt vagyunk, és még most is rohanunk az anyagi "biztonságért". Sőt most méginkább, mert közeledni látszik a cél. De mégis, meddig rohanunk még? A végére marad erőnk élvezni is az elért biztonságot, és a bensőnkre koncentrálni? Szeretni egymást? A szeretet kifejezése idő, energia és biztos anyagi háttér függvénye? És egyébként is, tényleg így leljük meg azt a biztonságot, amire igazán vágytunk bent, mélyen?

És amikor ezeket a gondolatokat megosztom a párommal (figyelve, hogy érthetően mondjam), nem fogadja be őket. Számára ezek értelmetlen dolgok, csak időpazarlás. Miért nem koncentrálok inkább a "lényegre", ezzel ő nincs kisegítve... Tudom, hogy rengeteg stresszt kellett elviselnie, mégis úgy gondolom, hogy a legnagyobb akadályokat ő maga állította fel az évek során, és csak belső munka kell hozzá, hogy feloldja őket. Hogy így tudjon örülni ma is, nem csak majd "akkor, ha..."
A kapcsolat kezdetekor még elhittem neki, hogy amit erről gondlok, nem lényeges és tényleg időpazarlás, de ma már nem. Amikor itt és most látom, hogy fizikailag tönkreteszi őt a gürcölés, a pénz hajtása, lelkileg pedig a boldogság és a jól megérdemelt jutalom és nyugalom hiánya, ilyenkor már nem tudom elhinni, hogy előre kell megszenvedni a boldogságért. Mi értelme, hogy kiszipolyozzuk magunkat testileg-lelkileg, mire eljutunk odáig?

Elgondolkozom, van-e értelme így az egésznek.
Várjam-e ki, amíg saját kárán tanulja meg, én meg nyugodtan járjam magányos-boldog utam? A válasz: nem tudok nyugodni, amikor látom, hogy ő boldogtalan.
Vagy próbálkozzak, mégha látszólag nem is akarja elfogadni? Reménykedjek, hátha el fogja a saját érdekében, de eközben lassítva saját lelki fejlődésemet?

Egy olyan partnerre vágyom, akivel közösen ugyanazt a szabadságot élhetem át, melyet annak idején magányosan találtam meg. És örülnék, ha ő lenne az a partner.
De mi van, ha ez tényleg csak megalkuvás önmagammal? Nem szeretnék kilépni a kapcsolatból, mert úgy érzem, van benne esély az utunk megtalálására - és mert most már félek az egyedülléttől!

Hát nem ironikus? Amíg egyedül voltam, eszembe se jutott félni... :-)

Köszönöm a cikket!

fehercsongor képe
Ha jól megvagyok egyedül,
2014. december 13. szombat, 23:34 | fehercsongor

akkor miért ne tűnhetnék csimpaszkodónak,kapaszkodónak,ragaszkodónak,ha azzal olyat csillantok az életemben,ami nélkül ugyan meglennék,de ha jelen van,akkor mégis színesebb vagyok általa?

Michaelita képe
magány vagy egyedüllét?
2014. december 20. szombat, 14:18 | Michaelita

Egy cikket mellékelek ide nektek, amivel önmagam is egyetértek:

"Magány és egyedüllét:
A pszichológia meghatározása szerint a magányosság egy olyan érzelmi állapot, amelyben a személy erőteljes üresség és kirekesztettség érzést tapasztal. A magányos ember elvágva, elidegenedve érzi magát a többi embertől, nehézséget okozhat számára a kapcsolatteremtés.

A magányosság, mint kínzó állapot, egy belső, lelki folyamat eredménye. Nincs köze ahhoz, hogy egyedül vagyunk-e, vagy társaságban, kapcsolatban, vagy kapcsolaton kívül. Természetesen a megbomlott, megváltozott kapcsolati rendszer lehet oka ennek a lelkiállapotnak a kialakulásában.

A magányosság nem azonos az egyedülléttel. Lehet valaki fizikailag egyedül, de mégsem szenved a magányosságtól. Vannak, akik kifejezetten arról írnak, beszélnek, hogy belső igényük van arra, hogy néha egyedül legyenek. A tudósok, művészek ilyenkor alkotnak, a vallásos emberek pedig lelki életet élnek.

Milyen okai lehetnek a magányosság, mint érzelmi állapot kialakulásának?

A leggyakoribb ok, amikor valaki hirtelen egyedül marad, de mivel nincs erre felkészülve, érzelmileg kibillen, szorongani kezd.
Egy másik oka lehet, amikor valaki elveszíti azt a képességét, hogy kapcsolatokat teremtsen. A virtuális világ rabságában élő és felnövő emberek ennek a veszélynek vannak kitéve. A számítógépes játékokban vélt képességekkel ruházzák fel magukat, a közösségi oldalakon bármilyen személyiséget kialakíthatnak. A valódi kapcsolat viszont valódi képességeket követel meg, és állandó kockázatvállalást, hiszen mi is okozhatunk csalódást, és mi is csalódhatunk, hiszen hús-vér emberek sosem tökéletesek.
Sokan azt tartják, hogy aki sokáig kénytelen egyedül élni, az idővel szintén nehezebben teremt kapcsolatot, hiszen megszokja, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez. Mások azért ragadnak bele a magányba, mert csalódtak egy korábbi kapcsolatban, és félnek újra kockáztatni.

Sokan azért válnak magányossá, mert nincsenek tisztában saját értékeikkel. Mert esetleg már gyermekkoruktól fogva ők másmilyenek, rosszabbak, gyengébbek, kirekesztettek voltak. Akár származásuk, akár vagyoni helyzetük, akár betegségük, fogyatékosságuk miatt. De az ember szoronghat azért is, mert úgy érzi, nem tud megfelelni egy társadalmi nyomásnak, elvárásnak.

Tanácsok a magányosság kínzó érzése ellen

Amikor az okokat felsoroltuk, a leggyakoribb ok a körülmények megváltozása volt. Ha ennyire függünk a körülményektől, akkor ki vagyunk téve a magányosság veszélyének.
Seneca azt tanította, hogy a nehézségekre úgy lehet felkészülni, hogy az ember gyakorlatoztatja magát. Azaz ha félünk attól, hogy hirtelen egyedül maradunk, és jaj, akkor majd ránk törhet a magány, akkor maradjunk egyedül időnként egy picit, és vizsgáljuk meg, hogy mihez is tudunk kezdeni egy ilyen helyzettel. Ha egyedül vagyunk, 
és hamar megtalál az unalom, ha nem vagyunk képesek tévé vagy rádió nélkül meglenni egy napot, akkor nagy veszélyben vagyunk. Ez azt jelenti, hogy nincs semmi, amivel belülről kitöltsük a lelkünket. Az erős emberek belülről telítettek, ezért boldogok akkor is, ha egyedül vannak, és ezért az emberek szívesen teremtenek velük kapcsolatot, mert olyanok, mint este a tábortűz – vonzzák a melegre, fényre vágyókat.

Aki tud álmodni nagy dolgokat, vagy szívesen merül el a természet szemlélésébe, aki bele tud merülni egy jó könyvbe vagy zenébe, vagy a múzeumok magányába, annak nem kell félnie a magányosság érzésétől.

Akiben egészséges belső párbeszéd folyik, mert van mit mondania magának, aki képes objektív önvizsgálatot tartani, aki ismeri a belső munka lélekemelő erejét, annak sincs félnivalója ez egyedülléttől. 

Ha nem sikerült elkerülnünk a magányosságot, akkor először is gondolatban fogadjuk el, mint a náthát, mint átmeneti állapotot. Senki sem esett még kétségbe gondolom azért, mert megfázott, hanem intelligensen gyógyítani kezdte önmagát. Gyakran egyébként a fizikai kimerültség, vitaminhiány, betegség is lehet oka annak, hogy érzelmileg kibillenünk. Sőt, egy nagy siker, ünnepség után is következhet egy átmeneti visszaesés – az 
érzelmek egyszerűen így működnek.

Ha elfogadjuk a kibillent állapotot, mint átmeneti állapot, akkor máris könnyebb kikerülni belőle, mert nem azonosulunk vele. Ha az okát is tudjuk, esetleg egy jó alvás, pihenés is sokat segíthet. 

Hosszú távon a megelőzést kezdhetjük az önismerettel. Ne másokhoz hasonlítsuk magunkat, hanem mérjük fel valódi igényeinket. Nincs mindenkinek igénye arra, hogy állandóan együtt legyen másokkal. Ha ezt az időt jól tudjuk kihasználni, akkor ez nem tekinthető kóros egyedüllétnek.

Tanuljunk meg hallgatni, meghallgatni: a kapcsolatteremtés egyik alapja, hogy képesek vagyunk figyelni a másik emberre.

A magányos emberek gyakran azzal ijesztik el a hozzájuk közeledni vágyó embereket, hogy azonnal rájuk ömlesztik negatív állapotukat. Panaszkodnak, vádolnak, megsértődnek – nem csoda, hogy nem kellenek senkinek.

A csodálatos egyedüllét

Voltaképpen ez a szó, egyedül lenni, egy paradoxon, hiszen az ember sosincs egyedül. Az emberen belül ott van a belső figyelő, a suttogó, aki arra vár, hogy végre egy kicsit halkuljon a külső ricsaj, és végre szólhasson hozzánk. Az egyedül lét voltaképpen egy intim együttlét ezzel a belső emberrel, saját valódi énünkkel.

A természetben minden ciklikus, tehát az embernek is szüksége van arra a ciklikusságra, hogy egy kicsit a külvilágban éljen, és egy kicsit belső világát építse, hódítsa. 
Marcus Aurelius azt tanította, hogy nem kell ahhoz messzire utazni, hogy az ember egy kicsit egyedül lehessen önmagával, hiszen bármikor visszavonulhat – főleg, ha a belső világunk olyan, hogy oda szívesen vonulunk vissza.

Ahogyan a külső kapcsolatokért meg kell dolgozni, ugyanúgy a belső világot is ki kell alakítani. Hívják ezt aranyládikának is, ahová legszebb érzéseinket, gondolatainkat, álmainkat és emlékeinket helyezzük el. Annak, akinek van ilyen kincses kamrája, ünnepnap, amikor ebbe beléphet, különleges pillanat. És még inkább különleges, amikor olyan emberrel lehet együtt, akivel meg tudja osztani ennek a tartalmát, mert közös emlékük, álmuk, gondolatuk egy részét őrizzük benne.

Egy egészséges lelkű embernek szüksége van az egyedüllétre. Ugyanúgy, mint ahogyan szükségünk van arra, hogy a fürdőszoba magányában tisztítsuk, ápoljuk testünket, hogy onnan kilépve ismét tökéletesnek tűnjön, lelkünket is gondozni, ápolni kell. 

Vannak, akik csak úgy tudnak alkotni, ha egy időre elvonulhatnak a világból, mert minden figyelmükkel, gondolatukkal, érzésükkel a műre akarnak koncentrálni. A spirituális egyedüllét is egy alkotási folyamat, hiszen ilyenkor kiemelkedve a napi problémákból, felszínes érzésekből az ember az örök értékekkel, a végső miértekkel telíti lelkét. Ilyenkor lehet feltenni magunknak a legfontosabb kérdéseket, azt, hogy kik vagyunk, hogy miért 
élünk.

Sokan úgy gondolják, hogy a világ egy szellemi megújulás, felébredés küszöbén áll. Talán igaz, de a hagyomány ennél többet is tanít. Az tanítják, hogy a megújuláshoz, a változáshoz valaminek előbb el kell múlnia, el kell pusztulnia. A régi világ elmúlik, mielőtt az új megszületne, az elmúlást és a születést pedig egy köztes állapot tölti ki. 
Mi jellemző erre a köztes állapotra? Bizonytalanság, üresség, a régi értékek elértéktelenedése.

Ha ezt nézzük, nem véletlen, hogy a magány és az elidegenedés az egész világon teret hódít. Az emberi kapcsolatoknak értéket ugyanis éppen az értékek adnak. Ma értékek helyett szórakozás tölti ki az időt, akár együtt töltjük, akár egyedül.

Ne várjuk azt, hogy majd a körülmények megoldják akár személyes nehézségeinket, akár az emberiség problémáját. Az új korszak nem jön el magától, nem jön majd sem isteni lény, sem UFO, sem egy új rendszer, ami mindettől megszabadítana.
Ha értékes életre, értékes kapcsolatokra vágyunk, akkor kezdjünk el értékeket teremteni. Gyarapítsuk magunkban a jót, a tudást, a szeretetet, a figyelmességet, a humort – bármit, amit szívesen osztanánk meg másokkal. 
Így az egyedül töltött idő a belső értékteremtés csodálatos idejévé válik. Platón ezt szent időnek tekintette, amit az ember tanulással, elmélkedéssel, a művészetekkel való foglalkozással vagy a vallásos érzülettel tölt. Az együtt töltött idő is értékessé válik, hiszen az együttlét további inspirációt adhat. Jó megosztani egy verset, egy gondolatot, egy felismerést hasonszőrűekkel, és még jobb együtt kutatni, alkotni, teremteni.

Lehet, hogy ha így élünk, nem fog mindenki érteni, szeretni bennünket – egy elidegenedett világtól ne várjuk ezt. -
De az biztos, hogy aki ilyen életet él, sosem fog szenvedni a magány nyomasztó érzésétől.
Szerző: Grúsz Róbert"

Kapcsolat ,,önmagammal"...
2015. január 02. péntek, 13:36 | Éva.

Nagyon jó téma ez,kitűnően tetten érhető az önbecsapásaink egyike,amikor azt gondoljuk,hogyha van ,,valakink" partner ,gyermek,szülő,akkor nem lehetünk egyedül. Nagyon sokan ezt gondolják,erre építik fel az életüket,a jövőjüket /egy ilyen függőségi viszonyra/, és ha valami nem az elképzeltek szerint alakul,akkor szó szerint összeomlik az életük,mert megszűnik az a valami,valaki akibe a biztonságukat vetítették ki. /Ha véget ér a szerelem,elhagyja a gyerek,vagy meghal a szülő aki a támasz volt,stb.../
Úgy gondolom,hogy nagyon helytelen elgondolás az,hogy az ember másokba vetítse ki azt a ,,biztonságot",hogy ne legyen egyedül,vagy hogy valaki a ,,támasza" legyen az életében.
Szerintem ez egyetlen módon lehetséges csak,önmagam által,ha önmagammal tudok állandó kapcsolatot tartani, ,,át tudom élni magamat",akkor nem lehetek egyedül,nem lehetek magányos sohasem. A világ körülöttünk mondhatni a bensőnk kivetülése,tehát tulajdonképpen az egész világ bennünk is ott van. Hogyan lehetnénk így egyedül,vagy magányosak,amikor egy egész világ van bennünk? :-) Miért kell akkor hamis mankókat keresnünk,amikor abból törvényszerű,hogy csak csalódás származhat? :-)

Feliratkozás Hírlevélre