Meditáció | Önmegvalósítás.hu

Meditáció

"Véletlen" találkozás. Mostanában sokat foglalkoztat az a dolog, hogy mely gondolatok jönnek a szívemből és mely gondolatok az egóm szüleményei. Számomra még nehéz kicsit különbséget tenni közte, bár azt is mondhatnám, kezdem érezni. Adhattam volna ennek a résznek azt a címet is, hogy intuíció, megérzés vagy valami ehhez hasonlót, valamiért mégis úgy érzem, hogy az ISTENI Sugallat tetszik a legjobban. Dolgom van az ISTENI-vel, elfogadni azt, hogy van valami ISTENI, ami mindenhol ott van és mindent áthat.

Nagyon sokszor nekiugrottam már, tök komolyan elhatároztam, hogy namostaztán végighallgatok egy-egy meditációs anyagot, de alig hogy belekezdek, már alszom is.
Mintha csak valami letiltaná bennem a hallgatást. Kikapcsolok.

Azt viszont simán tudom, hogy néha csak úgy belemerülök a semmibe. Persze így is elalszom, de jóval később, és ilyenkor végtelen nyugalmat, békét érzek magamban, ám ha egy meditációs anyag után ébredek, akkor mindig előjön egy kis bosszantó elégedetlenség, hogy na már megint nem sikerült.

Ti hogy vagytok ezzel?
Nektek simán megy?

Az Zen tanítás szerint ahhoz, hogy bármi változást érjen el az ember magában, előbb ki kell üresítenie magát. A meglévő dolgoktól meg kell szabadulni. Jézus ezt úgy fogalmazta meg, hogy: Részegnek találtalak benneteket... utalva arra, hogy mindenki mindenféle tanításokkal van tele. Az elménk teljesen le van foglalva az előítéleteinkkel, és viszonyulásainkkal és mindennel amiről azt mondjuk Én vagyok: A kiüresítés egy remek módját találtam ki. Meginterjúvoltam önmagam.

Amint a testben a genetikus anyag, a külső burokban pedig a mag nyilvánul meg, úgy az élet a hazafelé igyekvés kifejeződése. Otthonunktól távol találjuk magunkat. Igazi világunk leszármazottai vagyunk. Megfeneklettünk egy illúzió partján. Másképp fogalmazva: az emberi lény ösztönösen, veleszületett hajlamtól hajtva keresi az önkivületet, a bódulatot, fel akar töltődni túláradó energiával, törekszik a szimbiózisra, a szinergiára, a módusult tudatállapotra. Így idézzük fel "szülőföldünket". Feledékeny árnylények vagyunk, akik elnyomják magukban szülődöldjuk gondolatát.

Nem akarok semmit, szerintem az akarás eltávolítja az embert Istentől. Gondolkodom, jár az agyam ezerrel. De hát ha Isten így hozott létre minket, hogy tudjunk akarni, akkor nem baj az ha akarok valamit. Ámbár az önmegvalósítás célja a vágytalanság az akaratlanság a cselekvéstelenséget célozza (Wei Wu Wei), mégis úgy tűnik, hogy ennek az állapotnak az eléréséhez igen sokat kell akarnunk, és akaratlagosan elhárítani az akadályainkat az üdvös állapot elérése elől…

Ha tehát az akarás nem ütközik erkölcsi akadályba, akkor nosza akarjunk valamit.

Ebben a percben villant be egy gondolat.
Az előtörténet annyi, hogy délután nagyon álmos voltam, mivel egyedül vagyok egy 3 szobás lakásban éppen, akárhova is lefekhettem volna, de én tele engedtem a kádat nem túl forró, de azért meleg vízzel, és abban aludtam vagy két órát.

Mivel nem vagyok egy filigrán alkat és a kád is kicsi, a lábaim a falra támaszkodtak a fejem alá egy fürdő-szivacsot tettem nyakig bele "bújtam" a vízbe a karjaimat pedig a mellkasomra tettem, mint amikor az ember támasztja az állát egy asztalon.

Tartalom átvétel