Anya meg fog halni. | Önmegvalósítás.hu

Anya meg fog halni.

2013. január 26. szombat, 20:35 | Kendra

Anya meg fog halni.

-ez volt az első gondolatom, vagy inkább érzésem, amikor 2 évvel ezelőtt felhívott anyuci egy délután azzal, hogy nem érzi jól magát mostanában-nem fáj semmije, csak olyan furcsa- mintha valami emésztene belülről-így fogalmazott. Elsőre butaságnak hangzik, hiszen ezer féle apró baja lehetett volna. Nátha, influenza, akármi. De én tudtam-mintha valami, vagy valaki súgta volna a fülembe. És elég sokat is fogyott az utóbbi időbe..
Másnap elment orvoshoz-ahol kiderült makk egészséges. Még egy kicsit le is szidta a doki néni, hogy miért megy orvoshoz így, hogy kutya baja.

Aztán a rá következendő héten minden este belázasodott. Nem túl magas láz volt, de még is olyan baljós- "hidegrázós" ijesztő. Na meg ott volt egy furcsa golyócska a hátán, a bőre alatt...Aztán megint elment orvoshoz, -tüdőgyuszi- mondta a dokinéni, és felírt pár gyógyszert. Az ott, pedig egy izomcsomó. Semmi ok, az aggodalomra! De a láz nem múlt el. Nappal nem jelentkezett, csak este. Amolyan -sötétben közlekedő alattomos- láz volt. Eltelt egy hét, aztán kettő. Még mindig ugyanaz volt a történet-minden este láz. A következő héten apró dudorokkal a bőre alatt érkezett a láz-akkor már megijedt a dokinő, és elküldte kórházba, egy teljes kivizsgálásra. Két napon belül kiderült, hogy egy nagyon gyors lefolyású, és különösen agresszív rák támadta meg, a veséjéből indult. Áttétek a mellében, hashártyáján, csontjaiban, tüdejében, agyában. Ez, egy egyértelmű helyzet volt. Már nem is kezdték el kezelni. (hát így néz ki belülről, egy "makk egészséges ember")

Maximum három hónapot mondtak. Nem is tudom mi a rosszabb. Amikor hirtelen veszítek el valakit- mint apukámat- , és nincs idő elköszönni, beszélgetni-együtt sírni. Vagy az, amikor tudom-hogy nem sokára meghal, azt viszont nem tudhatom-hogy pontosan mikor. Ezért 2.5 hónapon keresztül minden egyes nap úgy köszöntem el tőle a kórházba-és úgy mentem haza, hogy most látom utoljára. Most látom utoljára. Most.... Ez minden nap. Az első két hétben mély depresszióba esett, megpróbálta feldolgozni amit nem lehet, hogy hamarosan meghal. Aztán egy szép nyári napon ezt mondta nekem a kórház kertjében: "Azon gondolkodtam itt, hogy már így is úgy is meghalok. És ha már mindenképp megtörténik, hogy szeretném tölteni a maradék időmet. És úgy döntöttem vidáman. A gyerekeimmel, vidáman. Röhögve." És onnantól kezdve vidámak voltunk. Nem olyan megjátszósan! Tényleg vidámak.

Nevettünk minden nap. Egy személyes szobája folyton zengett a nevetéstő. Eleinte a testvéreim kiakadtak, amikor a halál "előnyeit" soroltuk fel anyukámmal (pl: ott legalább már nem kell adózni), de aztán ők is feloldódtak. Az ápolónők döbbenten nyitottak be a szobája ajtaján-ennyi ilyen erős fájdalmak közt, morfin nélkül miért nevet egy beteg? (mert persze a morfint nem engedte, mert nem akarta "kábultan tölteni utolsó heteit".

Persze voltak nehéz pillanatok! Én- a legkisebb gyerek akkor 25 évesen felnőtté váltam. Amikor már nem tudott menni, és már próbálkozni sem engedték-és muszáj volt a rettegett pelenkát eltűrnie magán-miközben szellemileg végig tiszta maradt- sírt, olyan volt mint egy gyerek, ahogy mondta, hogy "de nem akarom". -és hirtelen szerepet cseréltünk. Ő lett a gyerek, én a felnőtt. Ott vele, napi 8-10 órában, és esetenként éjszaka is - olyan dolgokat tanultam meg, és éltem át, amelyek egyszerre voltak csodálatosak-de borzalmasak is. Csodálatos volt az, ahogy átbeszéltük a múltat, a régi konfliktusokat, az örömteli pillanatokat úgy-hogy Ő a lehető legnyugodtabban tudjon tovább menni abba a másik világba. Néha rám jött a sírás-de próbáltam elkerülni, hogy észrevegye.

"Erős vagy-mondta egyszer -de annyira nem, mint amennyire mutatod. Sírj nyugodtan!"
Borzalmas volt, ahogy napról napra egyre csak fogyott - szó szerint elfogyott. Borzalmas volt, hogy napról napra egyre több daganat jött elő rajta-benne kívül-belül-mindenhol. Egyik este fürdetés után csendben nézett az egyik nővéremet és engem, ahogy adtuk rá a pizsijét , és megszólalt: "Segítek majd odaátról. És mindig szeretni foglak titeket. Akkor is, ha már halott leszek."
Egy hétre hazaengedték. Aznap éjjel én vigyáztam rá. És aznapra virradóra egy halott galambot láttam álmomban. Talán nem is volt halott, de olyan erőtlenül verdesett a szárnyaival, hogy azok az utolsó szárnycsapásai lehettek.. A konyhában voltam, amikor meghallottam, hogy elkeseredetten engem szólongat. Beszaladtam hozzá a szobába, és csak annyit mondott: "Nézd mi van itt".
És ott ült egy galamb a fotelja karfáján. A hideg rázott, és ha nem látom nem hiszem el....
Gyorsan felkaptam-gondolkodás nélkül-és kiraktam az erkélyre. De nem repült el...
Mire vissza mentem anyuci nagyon rosszul volt. Annyit mondott: -Most fogok meghalni azt hiszem.
A feje erőtlenül lebukott, aztán rángatózni kezdett-görcsrohamot kapott. Rángatózott, a szemei felakadtak, én pedig csak kiabáltam, hogy 'ne még ne menj', de magamhoz kellett térnem, és mentőt hívnom. Egyedül voltunk, csak Ő meg én- de valahogy mégsem. A tárgyak mintha maguktól mozdultak volna a szobában, és volt valami pattogó-parázsló a levegőben. Tudtam, hogy jött valaki-és Érte-de csak remélhettem, hogy még nem viszi el tőlünk..Mielőtt mentőt hívtam, stabilba kellett raknom a földön-ahogy Ő feküdt a foteljában -megfulladt volna. Máskor nehéznek tűnt a teste-most úgy emeltem meg, akár egy kisbabát. Olyan könnyű lett hirtelen, vagy én lettem erős.

A mentőkkel mentünk amikor visszavitték a kórházba. Túlélte, de nem sokon múlott. Egy áttét bevérzett az agyába, az okozta a görcsrohamot.
Aznap éjjel nem aludtam. Azon gondolkodtam, hogy lehet-e még belőlem normális ember . Úgy értem, soha többé nem akarom átélni azt amit akkor este. Soha többet nem akarok így tartani valakit a karomba akit ennyire szeretek-és kiszolgáltatottan a sorsnak- végzetnek- halálnak- akárminek, könyörögni, hogy ne vegyék még el tőlem. Soha többé nem akarok senkit szeretni. Ezt csak így tudom elkerülni!
Egy hét múlva "felépült" - legalább is abból a rohamból. Újra nevettünk, beszélgettünk. De ő már csak feküdni tudott. Aztán 2 héttel később már csak infúzión keresztül tudott enni. Azután már nem is ivott.
Nedves kendővel törölgettem a száját, és ő búcsúzkodni kezdett. Azt mondta, érzi hogy kell.
Másnap már beszélni sem volt ereje. Ott voltunk minden nap vele, és hallgattunk vele.... Az orvos azt mondta, hogy 'sajnos' a tudata tiszta. Sajnos, mert egyre nagyobb fájdalmai lettek, és egyre szörnyűbb lett minden. A daganatok egyre agresszívabban jöttek, szétrombolva belülről...
A morfin ilyenkor már sajnos kevés.

Egy kora őszi napon a munkahelyemre sietve, egy halott galambba botlottam. Ott feküdt, a járda közepén-és kétségtelenül halott volt. Nem sokára az egyik testvérem hívott, hogy beszélt az orvossal-2 napot jósolt anyucinak. Hiába 2 nap-azonnal oda mentem a kórházba.
Ott voltunk mindannyian. Anyuci csak feküdt, és annyira nagyon elfogyott már! A bőre valószínűtlenül fehér volt, nehezen vette a levegőt-nagyon nehezen, és nagyon ritkán. De a szeme-élt. Nem tudott beszélni a szájával, de a szemével beszélt. -még mindig teljesen tiszta a tudata-súgta nekünk az orvos döbbenten. Nincs mit szépíteni, haldoklott-és szenvedett. Mi elengedtük, mondtuk neki, hogy menjen. Odaát várják már ahol nem fáj semmi sem.

Az egyik tesóm félrehívott, és azt mondta nekem külön kéne beszélnem hozzá-mert 'miattam' nem tud/akar menni, értem aggódik-mert én vagyok a legkisebb. -Ez így is volt, ezt mondta sokszor.
Amikor négyszemközt maradtunk elmondtam neki, hogy találkozunk még. Nem ér véget azzal minden, hogy ő meghal. Odaát sok mindenki várja már értem pedig ne aggódjon. Láttam a félelmet a szemében-az aggódást. Mint amikor késő estig fenn maradt, hogy megvárjon míg hazaérek. Vagy amikor elengedett egy hosszú útra.
Most én engedtem el. Hosszú órákig ültünk az ágya mellett körben- ő pedig este 11 órakor elment.

Ennek már két éve. És anyuci betartotta, amit mondott! :) Segít. Hol jelekkel, hol pedig álmokkal. Olyan álmok ezek, amikor ülünk egy teraszon, és sörözgetünk-beszélgetünk. Az ilyen beszélgetések alkalmával mindig olyan dolgokat oszt meg velem, amelyeknek nagy hasznát veszem ébren!
Előfordul, hogy arra ébredek valaki az arcomat simogatja. Tudom, hogy nem képzelődöm!

Egyik ilyen alkalommal az éjszaka csendjébe, az ő halk hangját hallottam meg közel az arcomhoz: "Aludj vissza, csak én vagyok az."

Oneness képe
Anya "örökké" él.......
2013. január 27. vasárnap, 23:23 | Oneness

Kedves Kendra,

Köszönet és hála, amiért olvashattam....egyszerre szomorú és csodálatos számomra....

Szép napokat Neked,

Üdv
Oneness

Köszönet a megosztásért!
2013. február 01. péntek, 11:50 | Éva.

Bátor és csodálatos emberekről szól a ,,történet". Példa értékű.

Szíven vágott,mert azt a tökéletes és felemelő búcsút és elengedést láttam itt,amit én sajnos nem tudtam /anno/ megvalósítani.

A halálhoz való viszonyunkat tanítani, nekünk pedig tanulni kéne,mert nagyon nem mindegy sem a hozzátartozónak,sem a távozónak hogyan éli azt meg.

Legtöbbször a félelem okozta hárítás teszi tönkre azt aminek egyébként természetesnek kéne lenni,ahogy az nálatok is ennyire szépen zajlott.
Ez igazán ritkaság,és ,,jutalmul"meg is menti az embert a későbbi sok éves lelkiismeret furdalástól,mert az ember megtette a maximumot,amit tehetett.
A hozzátartozó meg nem egyedül ,elhagyatva küzd a halállal,hanem a szeretteitől támogatva,ami talán a legnagyobb ajándék lehet neki is.

Számomra példaértékű ez a gyönyörű /bár keserű is/ történet. Még egyszer köszönöm.

Michaelita képe
köszönjük szépen
2013. február 02. szombat, 10:13 | Michaelita

Köszönjük szépen, hogy megosztottad velünk az általad átélteket.

Ha már eltelt 2 év és volt lelki erőd leírni, akkor úgy gondolom, hogy már egy kicsit csillapodtak Benned valamicskét az átéltek intenzív hatásai. ...?

Őszintén kívánom, hogy mindenek ellenére leld meg a teljes lelki békédet és csak azt vidd magaddal tovább, ami építő jellegű számodra.
S őszintén kívánom azt is, hogy oldozd fel magad a fogadalom alól, hogy többé már senkit nem fogsz így (ilyen erősen) szeretni.
A szüleinkhez kapcsolódó szeretet ugyan teljesen más, de hála Istennek az intenzív szeretet képes bennünk mindig újraéledni:) s ez így van jól:)

Kívánok szép napokat Neked!

Sírok
2014. január 26. vasárnap, 17:50 | NaffNaff (útkereső)

most csak sírni tudok.....:'-((

Feliratkozás Hírlevélre