Elfogadás | Önmegvalósítás.hu

Elfogadás

2008. szeptember 07. vasárnap, 8:10 | kereso

Dühös vagyok valakire, vagyis tulajdonképpen magamra.
Van egy elképzelésem egy társról egy férfiről (sajnos) aki erős, határozott, és domináns. Tudom magamról, hogy ezt nem kéne és ezért belementem egy olyan kapcsolatba, ahol a férfi vékony, határozatlan, és elvárta, hogy én irányítsam. Borzalmas volt, de elfogadtam mint leckét.

Tetszett a srác gyermeki énje, valahol én is az vagyok, együtt jártunk sportolni és így kerültünk össze. Már a második héten kezdődtek a furcsaságok. Amikor együtt sétáltunk és nem fogtuk egymás kezét, akkor volt, hogy megálltam és ő csak kb. 8 méterrel arrébb vette észre, hogy nem vagyok mellette. Mondtam neki többször, hogy nem érzem, hogy velem van.

Tudom magamról, hogy nagyon érzékeny vagyok, minden hullámot érzést megérzek ami nem túl pozitív egy partnerkapcsolatban. Azt is tudom, hogy sokszor elmegyek ismerős emberek mellett az utcán, mert túlzottan befelé figyelek. Így arra gondoltam, hogy ő arra tanít, hogy egy kicsit figyeljek kifelé is.
Ő maga volt a felszín, én a mélység. Egyik sem jó, ha túlzásba viszik és én próbáltam figyelni, tanulni a kapcsolatból.

Aztán jött a következő hatalmas szakadék közöttünk. Én falom a könyveket ő soha nem olvasott egyet sem. Ezt ő maga mondta! Ez még így nem is lenne akkora baj, ha legalább érdekelné valami (bár akkor biztos olvasott is volna róla kicsit) Így nem volt miről beszélnünk, csak ültünk egymás mellett csendben. Ennek is megvan a varázsa, mert imádom a csendet, de azért pár hónap után már valahogy beszélgetnék is a társammal valamiről.

Én évek óta dolgozom magamon, tapasztalok rájövök dolgokra amik csodálatosak. Olyan jó lenne megosztani a társammal ezeket az élményeket. Ő nem ismerte azt a szót, hogy ezoterika. Amikor nagyon ritkán meséltem neki hogy figyeljen hogy működnek a dolgok a világban és hogy milyen érdekes, akkor nagy szemekkel nézett rám, de éreztem, hogy gondolatban teljesen máshol jár. Nem csak hogy nem tudott hozzá szólni, hanem nem is érdekelte az egész.

Szóval így mentek a dolgok. Én figyeltem, láttam magam benne, a korlátaimat, a merevségemet, sokat tanultam. Az életemmel próbáltam neki mutatni, hogy milyen jó is szabadnak és önállónak lenni (ő az anyukájával él 37 évesen, soha nem volt nős) Nem tudom ő mennyit tanult a kapcsolatunkból. Kétszer szakítottam vele. Megmondtam, hogy nem ő a hibás, hanem egyszerűen nem illünk össze, sajnos nem tudom elfogadni őt így. Mégis valahogy újra kezdődött minden. Az egomnak tetszett, hogy valaki oda van értem, a testem kívánta a férfit és a lelkem csak halkan sóhajtott és csóválta a fejét:)

A dühömre visszatérve, tegnap történt és még mindig a hatása alatt vagyok. A szomszédomban lakik egy 19 éves lány. Nagyon zárkózott és a szülei úgy fogják, hogy még most sem mehet sehova. Rátalált a szerelem, de hazudoznia kell hogy hova megy miért és mikor. Az egyik nap összetalálkozott a barátommal egy olyan városban, ahol "nem kellett volna legyen". Gyorsan hívott engem és kért, hogy mondjam meg a barátomnak, hogy nehogy elmondja az anyjának, hogy találkoztak. Ez meg is történt.

Tegnap itt volt a barátom és mondta, hogy majd megbeszéli a szomszéd lánnyal, hogy miért is volt ez. Mondtam neki, hogy ne tegye, hiszen azért nekem szólt és nem neki, mert szégyenli és nem akar mással a magánügyeiről beszélni. De ő csak nem hagyta, hogy de miért és ezt inkább neki mondja meg. Na akkor elszállt minden nyugalmam és oda lett a több éves "tudásom" egoról, fájdalomtestről, dühről amiről a másik nem tehet, mert bennem van. Ilyen elképesztő butaságot (rosszindulatot azért nem tételeznék fel) és tapintatlanságot nem tudok tolerálni. Megmondtam neki, hogy nem akarom soha többet látni és még csak hallani sem róla.

A dühöm a sajátom, azért amiért megerőszakoltam magam, amiért túl akartam lépni az összes korlátomon, de be kell látnom, hogy sehol nem tartok. Nem tudok elfogadni dolgokat és nem bújhatok ki a bőrömből. Azt sem tudom, hogy meddig kellene tolerálnom és tényleg el kéne-e fogadnom mindent? Ha nem szeretem a krumpli levest, de elfogadom, akkor sem fogom megszeretni. Hogyan lehet elfogadni és hol vannak a határok?

Inyó képe
hmmm...
2008. szeptember 07. vasárnap, 9:55 | Inyó

Nem rossz! :-) Jó kérdéseket tettél fel! Ezen már én is gondolkoztam hogy is vannak ezek a dolgok!

Sanyi egyszer azt mondta, hogy a párkapcsolatok a legnagyobb tanítók, így addig kell benne maradni, amíg a másik ki nem lép. Addig van tanulnivalónk! Valahogy úgy mesélte, hogy nekünk az a dolgunk, hogy nyíltak legyünk, befogadók, így magas rezgésünk lesz és ezzel vagy felhúzzuk a partnerünket is vagy a másik ezt nem bírja megtenni és kilép a kapcsolatból.

De visszatekintve a kapcsolataimra, szinte mindből én léptem ki!:-( Ennek Sanyi szavainak meghallásáig örültem!:-)

Volt időszak mikor már tudatosabban éltem és akkor jártam egy pasival, akitől én is nagyon sokat tanultam, de egy idő után én is képtelen voltam befogadni, elfogadni a dolgait. Tovább kellett volna összeszorított fogakkal, meditálva mellette maradnom? Már úgy éreztem, mikor kiléptem ebből a kapcsolatból, hogy így is túl sokáig húztam! Már másfél éve szakítottunk, de még most is undorral gondolok a pasival töltött utolsó hetekre, már annyira rosszul voltam tőle.

Tehát..., én sem fejtettem meg a kérdéseidre a választ. Bennem is ugyanezek a kérdések motoszkálnak! Hátha valaki okosabb!:-)

Hiába várunk
2008. szeptember 09. kedd, 12:41 | kereso   Előzmény

Úgy látszik kedves Inyó, hogy nem sok válasz érkezik a kérdésünkre:)

Minden tiszteletem a Sanyié, de nem értek egyet vele abban, hogy addig kell egy kapcsolatban benne maradnunk, amíg a másik ki nem lép. Már nyugodtabb vagyok és sok gondolkodás és meditálás után arra jöttem rá, hogy az igazi lecke pont az, hogy nem szabad az ilyen "izzadságszagú" kapcsolatban benne maradni. Egy másodperccel sem tovább mint az első megérzés, hogy nem illünk össze, valami nem passzol. Én ugyan azt az undort érzem ez után a kapcsolat után, mint te és mindezt azért, mert tovább voltam benne mint kellett volna. Nem szoktam a múltammal foglalkozni, de most visszagondolva semmit nem bántam meg, még azt sem ha rosszul döntöttem. Most mégis úgy érzem ezt a kapcsolatot nagyon megbántam. Egy erőszak volt magamon és ennek nyomait még most is viselem. Igyekszem arra koncentrálni, amit tanultam, nem bántani magam miatta és tudom, hogy rendbe teszem én ezt hamar:)

Mindamellett szívesen hallanám én is mások véleményét, még ha nem is értünk egyet!:)
Köszönöm a válaszod! Évi

Huszti Sándor - Önismereti tanító képe
Jól döntöttél, hogy ott hagytad az élő tespedtséget!
2008. szeptember 12. péntek, 22:50 | Huszti Sándor -...   Előzmény

Szép ez a történet, tetszenek a szavaid és a gondolataid.
Azt hiszem jól döntöttél, hogy végül kiléptél és így gondolsz a döntésedre, ahogy írtad!

Neked elsősorban azt kellett megtanulnod ebből a történetből, hogy hallgass a lelkedre és ne lépj bele olyan kapcsolatba, amiben nem érzed jól magad, csak azért mert már hiányzik a kapcsolat!

"A valami nem jobb a semmitől!"

- mondhatnánk.

Másrészt azt is igaznak tartom, amit Inyó emlegetett tanítást, mégpedig, hogy akkor tudunk egy kapcsolatból a legtöbbet, mindent megtanulni, ha addig maradunk benne, amíg mindent el nem fogadunk a partnerünkben, magunkban!
Ez egy embertelen munka, csak a legkitartóbb, legelszántabb önmegvalósítóknak jut eszébe ilyen őrült ötlet, és asszem másoktól ezt nem is kell elvárni.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az önismereti, lelki úton azért járunk, mert jobban szeretnénk magunkat érezni és bár ezért hajlandóak vagyunk áldozatot is hozni - vagyis időnként belemegyünk a negatív érzések átélésébe is - , de a legtöbb gyakorlónak van egy határa, hogy mi az, amit már nem vállal be pusztán a tudatosodásért.

Ez a határ idővel ugyan kitolódhat, de a léte természetes és nem is kell megerőszakolni. Vagyis ha úgy érezted, hogy önmagad feltárásához elég volt ennyi tapasztalás, akkor jól döntöttél, hogy ott hagytad az élő tespedtséget és felismerted, hogy legközelebb bele sem lépsz egy ilyen minőségtelen kapcsolatba!

Tudatosítás

Amit így utólag még megtehetsz a tudatosítás érdekében, az az hogy:

1. Felteszed a kérdést, rámeditálsz: Pontosan miért is léptél bele annak idején ebbe a kapcsolatba, holott érezted, hogy nem stimmel? Miért nem hallgattál a belső sugallatra?

Ez a kérdés és a válaszok azért fontosak, mert kiderül belőlük, hogy milyen hiányod, milyen ideád volt fontosabb, mint a valóság?
Mi hajtott, vezetett meg a józan eszed és a belső sugallatod ellenére? Ha ez kiderül, akkor egy megfelelő átértékeléssel helyre tudod magadban tenni a sorrendet, hogy a jövőben ne vezesd meg magadat újra!

Ha kihagynád ezt az átértékelést, akkor csak több hasonló helyzet és keserű tapasztalat után tudatosulna a legmélyebb szinten is és változna meg benned a fontossági sorrend:

"Az igazság fontosabb, mint hogy jól érezzem magamat! "

A Belső látás I. csomag elején egy egész fejezet szól arról, hogy hogyan tudjuk minden félelmünk, vágyunk és megszokásunk ellenére is figyelembe venni a belső megérzéseinket.
Speciális gyakorlatokkal megtisztítjuk, feloldjuk a gátló tudattartalmakat, hogy a belső sugallat követése szabad, akadálymentes legyen.

2. A másik tudatosításra váró terület maga az elfogadás:
- Mi az amit nem fogadsz el benne?
- Miért nem tudod azokat a minőségeket, tulajdonságokat elfogadni? Miért tartod azokat rossznak, negatívnak?
- Milyen emlékeid kötődnek ezekhez a minőségekhez, tulajdonságokhoz?

Ezek a kérdések gyönyörűen feltárják a mélyebb összefüggéseket és meglátod, hogy nem a srácot nem fogadtad el, hanem az általa közvetített tulajdonságokat, és azokat azért nem tudod elfogadni, mert magadat sem szeretnéd olyannak tapasztalni!

Elfogadás

De a feldolgozásnak ez még csak a bevezető része, hiszen hiába tudod, hogy mit és miért nem fogadsz el, ettől az nem került a helyére! Hogy minden a helyén legyen, el kell fogadnod mindent, amit eddig elutasítottál!

Hiába tiltakozol, hiába menekülsz előle, ezt úgysem úszod meg. ha kell, életeken át üldöz ez a tanítás, de be kell fogadnod, eggyé kell válnod azokkal a dolgokkal, amelyekkel eddig nem akartál!
Miért?

Mert azok is az Univerzum részei, azok is Te vagy. Nem utasíthatod, zárhatod ki azt, ami itt van, amit tapasztalsz, ami benned van! Mindennel dolgod van, minden Te vagy, mindent vissza kell fogadnod magadba! - erről szól az egész életünk, életünk minden tanítása.

A nem-elfogadás az alapvető oka minden problémának, így a feloldás kulcsa is ebben van, nem pedig a változtatásban. Erről és az elfogadás technikájáról az Elfogadás és szeretet
Sirály csomagban beszélek részletesebben és ott megmutatom az elfogadás valóban működő gyakorlatát is!

Köszönöm Sanyi megtaláltam!
2008. szeptember 14. vasárnap, 8:19 | kereso   Előzmény

Feltetted azt a kérdést, amit talán már én is sokszor magamnak, de ez most ült és beletalált a lényegbe.
Miért nem tudom a gyengeséget elfogadni?

Későn este olvastam a válaszod és reggel mire felébredtem megvolt a válasz. Összetört teljesen, kegyetlenül fájt de örülök neki és hálás vagyok neked érte!

A MIÉRT-re a válasz az édesapám. Mindig is nagyon szerettem őt, egy hatalmas fizikailag erős ember még mindig. (innen a nagy és erős férfiak szeretete:)) Viszont belsőleg iszonyúan gyenge, egy papucs volt világ életében. Anyám azt csinált vele amit akart és az sokszor minden volt csak nem szép. Én sajnáltam őt és nem értettem, hogy miért tűri miért nem csap már az asztalra, ő a férfi, viselkedjen végre úgy. De nem és emiatt a gyengesége miatt nem volt nekem sem ott soha, pedig annyira vágytam a szeretetére. Anyukám féltékeny volt rám és ahogy egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz Apuval, mindjárt közénk állt és az én papucs Apukám elfordult tőlem a béke kedvéért. Anyut rendbe tettem magamban, két Hellingerre volt szükség hozzá, de a második után úgy éreztem levettek rólam több mázsás terhet. Ezt a dolgot Apuval valahol tudtam, de hogy ez ilyen mélyen ül azt nem.

Itt van a miért, hogy miért nem viselem el, hogy egy férfi gyenge és tehetetlen legyen, mert valahol még mindig a gyermekkori trauma él bennem és igen valahol nem bocsájtottam meg Apukámnak sem, hogy a gyávasága miatt engem cserben hagyott. Ez most fáj, de tudom, hogy fájnia kell! Ehhez tartozik az is, hogy én mindig is erős voltam, nőként villanyt szereltem fúrtam fel szekrényeket és megdöbbent amikor a szomszéd barátnőm felhív, hogy hogyan kell elemet cserélni egy távirányítóban. Erős voltam, valahol soha nem igazán nő, talán ezért nincs gyerekem, ezért nem éreztem soha anyai ösztönöket. Pedig annyira szeretnék gyenge lenni! Jajj Sanyi!

Hogy miért mentem egyáltalán bele ebbe a kapcsolatba? Mert tudtam, hogy a gyengeség elfogadása nekem egy feladat és megpróbáltam megoldani, de az úgy nem ment. Annyira kerestem, hogy mit akar mondani még ez a kapcsolat, főleg miután szakítottam vele és újra összejöttünk. Tudtam, hogy valami ott van az orrom előtt csak nem látom. És most utólag ami megdöbbentő, hogy Apukámmal sokat nevettünk azon, hogy a srác és ő mennyire egyformák, mennyi a közös tulajdonságuk. És mégsem láttam meg! Őrület!

Szóval a megoldás a kezemben van. Nagyon sokat sírtam, ez nagyon mélyen volt bennem. Hogy hogyan lesz tovább, az majd kiderül. Az biztos, hogy a srác felé a dühöm elpárolgott és most eszembe jutnak szép pillanatok is abból a pár hónapból. Ez már nagy dolog.

Apukám nehezebb lesz. Anyu 3 éve meghalt és ő azóta teljes depresszióban, gyógyszerekkel, néha alkohollal tengeti az életét. Én minden nap beszélek vele, két évig cipeltem magammal rendezvényekre, még meditációkra is. Együtt olvassuk Osho-t Tolle-t, de nem engedi magába azt amit olvas. Elme szinten felfogja talán, de mélyebbre nem megy. Olyan, mintha a lelkét több méteres beton fal venné körül, áthatolhatatlan. Nem tudok neki segíteni. Viszont nap mint nap szembesülök a gyengeségével, a tehetetlenségével, ahogy elhagyja magát és meg sem próbál tenni semmit azért, hogy jobban érezze magát. Nehéz! Talán, ha elfogadom a gyengeségét, ha megbocsájtom neki a múltat és azt, hogy ő ilyen akkor könnyebb lesz. Vele is és talán egy társsal is.

Igen, nem tudom magamban sem elfogadni a gyengeséget, pedig nagyon szeretnék az lenni. Szeretnék nő lenni, gyenge és gyengéd. Nem akarom megváltani a világot és nem is az én feladatom. Nem kell mindent tudjak, mindenhez értsek, nem dől össze a világ, ha segítséget kérek (soha nem tettem!) Nagyon nagy falat ez, de megbirkózom vele, mint mindennel mert erős vagyok ugye?:):)
Amikor Anyu meghalt Apu 3-szor próbált öngyilkos lenni, én pont akkor hagytam el a férjemet és költöztem egy idegen városba. Egyik nap a pszichiátriára mentem Apámhoz, másnap vissza a volt férjemhez dolgozni (közös cégünk volt) ahol olyan ordításban volt részem, hogy csak na. Ez így ment fél évig. Közben itthon egyedül, barátok nélkül, segítség nélkül próbáltam életben tartani magam. Néha sikoltottam valakinek hogy segítsen, mert nem bírom tovább! De bírtam mert erős vagyok:) Akkor nőttem fel. Ezerrel próbáltam keresni a miérteket - asztrológia- letenni a terheket -Hellinger- és erőt meríteni valahonnan - Reiki. Így utólag megérte, de nem volt semmi:) Elnézést kérek, hogy így belemerültem, de szakadnak fel a múlt sebei.... Már befejezem.

Nagyon szépen köszönöm Sanyi a segítséget! Soha nem találkoztunk, de itt voltam az oldaladon minden nap, mert itt kellett legyek:) Nagyszerű közösség van itt olyan igazi "haladó csoport" és ez a te vonzásod. Segíts továbbra is nekünk! Én megpróbálom egyedül, de ha nem megy jelentkezem. Köszönöm!
Évi

Feliratkozás Hírlevélre