Más-ság! | Önmegvalósítás.hu

Más-ság!

2015. február 10. kedd, 19:25 | azaki

Sziasztok,

Egy problémámról szeretnék írni nektek, mert nincs senki akivel megbeszélhetném.
A probléma abból fakad, hogy másként gondolkodom, másként vélekedem, más szemszögből látok dolgokat, mint a nagy átlag. Ezenfelül rengeteg szabály, illem van belém nevelve, ami sok esetben túlmutat az átlag emberekbe nevelteken.

Mindennek következménye, hogy soha nincs egy csoport, társaság, közösség, amibe beleillenék, mindig én vagyok az, aki valahogy nem kompatibilis, még akkor sem ha az érdeklődési kőr hasonló, mert még azt is más szemszögből látom, élem meg, mint a közösség többi tagja.
A legnagyobb probléma ezzel, hogy míg én elfogadom, hogy mások nem úgy vélekednek mint én, addig ez visszafelé soha nem igaz, olyan mintha engemet nem lehetne elfogadni olyannak, amilyen vagyok.
Néha akad, egy, egy barát, aki elfogad, de ezek a barátságok idővel elkopnak, mert elköltöznek külföldre, vagy más városba..stb.

Megjelenésemben nem vagyok más, csak gondolatokban, elvekben, elképzelésekben..stb, és míg a melegeknek, fogyatékkal élőknek így együtt kell élniük a mássággal, addig nekik vannak saját közösségeik, de én nem találtam meg az enyémet a negyven évem alatt.
Próbálom magamat elfoglalni, de magányos egy út ez, hogy nem tudom kivel megosztani a gondolataimat, érzéseimet, észrevételeimet, és már teherként nehezedik rám.

Óvatos vagyok amikor e sorokat írom, mert lehet, hogy csak azt hiszem, hogy más vagyok és ezért a hitemnek megfelelően ezt kapom az élettől, mert van ilyen megközelítése is dolgoknak.
Negyven éve után viszont nem tudok átlagos lenni, nem tudok lemondani a számomra alapvető szabályokról, mint hogy nem rongálok, nem szemetelek, a foci sem fog érdekelni, és ha valaki alszik akkor nem zajongóm, és wc-t is lepucolom magam után...stb.

Tényleg magánnyal kell hogy járjon ez a másság? Mit a költőknél, festő művészeknél?

azaki,

"Mas-sag"
2015. február 13. péntek, 3:18 | Allize (útkereső)

Hello!Olvastam a bejegyzesd,es csak annyit szeretnek mondani hogy megnyugtassalak,ezzel nem vagy egyedul,vagyunk meg azert paran igy mint te,"egy keves resze az emberisegnek legalabbis"ne aggodj ezen,fogadd el magad amilyen vagy,es hasznald amihez ertesz.a tobbi jon magatol.Nem kell megilyedni,ha vki kicsit eltero,inkabb orulj neki:)

jaguar képe
Hasonlóképpen
2015. február 17. kedd, 10:47 | jaguar

Pont ez a téma foglalkoztat engem is mostanában - többek között. Inkább te is szerintem, nem másabb, hanem teljesebb, igazabb vagy a nagy átlagnál. De valahogy ez, mintha azzal járna, hogy ahogy a szervezetben is az egészséges sejtek kivetik magukból az egészségtelent, itt pedig a világ az, ami túlnyomórészt beteg, elmaradott és az egészséges sejtek nem illenek bele. Tehát nem vagy a helyeden, meg kell találni azokat az embereket valahogy. De az is lehet hogy ez pont hogy egy magányos út.

Olvastam nemrég egy jót, érdekes dolog, hogy miért van ez így, ha egyáltalán így van, vagyis törvényszerűség, hogy egy szint után óhatatlan a magány? "a sámán a nép között járó csodatévő, gyógyító vajákos. Tanítványai vannak. eltartatja magát. Az univerzum rejtett összefüggéseit használja. => Egy szinttel feljebb: A mágus, aki elvonulva él, van 1 fő tanítványa, az univerzum rejtett összefüggéseit használja és érti. Inkább már csak gazdagoknak dolgozik, sok pénzért. => Legmagasabb szint: Táltos, Isten társteremtője. Az Univerzum összefüggéseit magas szinten tudó, alakító lény. Elvonultan él, nincs szüksége semmire, senkire, nincsenek tanítványai, a szellemvilág testvére, növények, állatok barátja."

Én pl képtelen vagyok egy jó bulit, egy jó kirándulást, akármit összehozni emberekkel. Hosszú évek óta figyelem ezt, valahogy nem vagyok igazán hatással rájuk vagy nem is tudom, egyszerűen csak nincs jó beszélőkém, ami a mai világban a sikerhez elengedhetetlen? Meg sokszor van az, hogy számomra kedves embereknek nem vagyok igazán fontos, de persze van ez fordítva is. Próbálom elfogadni és nem foglalkozni senkivel, csak aki keresi a társaságom, azzal van a dolgom, rá kell figyelmet szentelnem, a többit elengedni.
Munkahellyel, zenekarral kapcsolatban ugyanez a helyzet. Nem tudok igazán jól funkcionálni, beosztott, másodhegedűs szerepben, csak ha én vagyok a magam ura. Zenekart sem tudok összehozni évek óta, egyszerűen nem kapcsolódnak hozzám emberek, ahova meg én kapcsolódtam anno, az meg kényelmetlen volt. De elfogadtam már, szólópályán kell nyomni, majd ahogy én tudom, akarom, munkában, zenében és lehet hogy magánéletben is.

Az a helyzet szerintem, hogy egy bizonyos spirituális szint után annyira eltávolodik az ember az átlag masszától, hogy szinte elkezdenek félni akárcsak a pillantásától, jelenlététől más emberek. Rájöttem már, hogy azok az emberek ezek, akik nem őszinték. Akik képmutatóak, takargatnivalójuk van. Épp ezért viszont, ma már úgy látom, nem elsősorban szimpátia és még csak nem is spirituális szint alapján kell szortíroznom az embereket magam körül, hogy kiknek a társaságát keressem és kikét nem. Az egyetlen szűrő az őszinteség. Ki mennyire őszinte, igaz ember. Aki nem az, óhatatlanul is energiát fog elszívni tőled ha majd ragaszkodsz hozzá. De próbálok nem ragaszkodni semmihez és senkihez, aki megkeres azzal foglalkozni, de szembesíteni, ha energiaszerző játszmára menne a dolog. Mert rengeteg kapcsolat erről szól. És akkor a másik tudtára adni ezt, valahogy. Na ez még egy nehéz műfaj.
Én így látom ezeket a dolgokat, érdekelne mások véleménye is.

GulyásÁgi képe
Bolondok hajójában de jó lenni....
2015. február 17. kedd, 17:01 | GulyásÁgi   Előzmény

Elég nehéz téma, de lehet hogy nem árt egy kis szembenézés, véleményezés. Elég fontos, hogy nem érdemes azt hinni senkinek, hogy mivel ő már többet tanult, tapasztalt ezért „jobb”, „tisztább”, „okosabb”, ezzel, gondolom, rosszfelé lehet elszállni, vagy legalábbis nem lehet előre haladni.

Muszáj mindenkire úgy nézni, mint fejlődőképes magunkhoz teljesen hasonlóra, aki akár el is bukhat bizonyos dolgokban, de lehet hogy csodák vannak benne. Egyetértetek ezzel? Vagy ez naivitás ?

De roppant megnyugtató, sőt felemelő tud lenni egyszerűen elfogadni a másságot – a saját másságunkat - , persze a fentiek figyelembevételével.
Szóval tényleg, van aki nem tisztítja maga után a vécét vagy kidobálja a kocsiból a szemetet.. Ki teszi ezt? A gyerekek és az átvitt értelemben gyerekek. Nem tanította meg senki, vagy mindig más csinálta meg helyette a piszkos munkát, hát észre sem veszi, hogy valami nem stimmel. Fejet leahjtó, „sunyin menekülő” ember szintén tényleg van, de nem biztos hogy jó ötlet ítélkezni senki felett - ezzel nem azt mondom Jaguár hogy ítélkeztél, mert tényleg nem- , amíg nem jártál 2 hétig a mokaszinjában :) ahogy a valamilyen hasonló „dakota” mondás tartja. ( van egy levelezés / fórumtéma az ítélkezésről)
Ahogy haladok az utamon egyre inkább találkozom olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóak. Ez jelentheti azt is, hogy alapvetően problémám volt azzal, hogy kihez tudok közeledni/ kapcsolódni és kit engedek közel, de azért valamit kupálódok lassacskán. Ha ilyen „hozzám hasonlóak” közegébe kerülök, az olyan néha mint valami kellemes drog. Annyira jó érzés : úúú itt mindenki pont olyan nyakatekert, mint én. És ebből elég fájdalmas visszatérni a valóságba, nagy koppanás.
De nem lehet mindig „buli” ... Vagy igen ? Nem is tudom :)

Michaelita képe
Jaguár, amiket írsz az mind érthető,
2015. március 03. kedd, 8:25 | Michaelita   Előzmény

csak annyit tennék hozzá, hogy hinned kell magadban és nagyon vigyázni arra, hogy éppen mit teremtesz.
Ez a mondatod szíven ütött: "Én pl képtelen vagyok egy jó bulit, egy jó kirándulást, akármit összehozni emberekkel." Ez színtiszta programozása/megerősítése annak, hogy a jövőben is ez történjen.

Másik dolog a "beszélőke". Nem igazán a beszélőkénk az ami jó társasággá tesz bennünket, hanem inkább az, hogy figyelmes, értő hallgatóság lehessünk. Mert az emberek a figyelemre, az érzékeny odahallgatásra, a meghallgatásra, a megértésre vágynak a legjobban ez a tapasztalatom.

Az írásod többi részével nagyon is egyet értek, mert a saját bőrömön is azt tapasztalom :) ... s elfogadtam, hogy ez az ára/velejárója a választott spirituális utamnak.

Naponta tapasztalom azt is, hogy beszélek emberekhez, de nem azt
2015. február 25. szerda, 16:25 | azaki

Naponta tapasztalom azt is, hogy beszélek emberekhez, de nem azt értik, amit közölni akarok velűk. Vagy nem azt értik, amit én szeretném, hogy értsenek.
Rossz szó rá, de idegennek érzem magam ebben világban, idegennek az emberek között.
Elfogadni ezt azért nehéz, mert feszültséget generál bennem, hogy már megint nem értik, látjják a közlendömet, vagy hogy mert nem fogadják el, ahogy én látom.
Én halgassam meg a másik álláspontját, de az enyémet már hülyeségnek tartják, tehát nem kölcsönös a vélemény külömbség elfogadása.
Már nem is szeretek emberek kőzé úgy menni, hogy kommunikálnom keljen velük. Ezért elvagyok forgalmas helyeken, idegen emberek között, mint egy magányos sziget, de egy szükebb rendezvényen is inkább csak magamban vagyok és az általam végzett tevékenységeim úgy alakultak az évek alatt, hogy azokat már mind egyedül végzem.
Sőt mostanába már azon gondolkodom, hogy mi az a munkakőr, ahol nem kellene emberekkel együtt lennem, foglakoznom, nem lennének munkatársak, sem ügyfelek, sem vezetők.
Birka pásztor? mert ott csak kuty van meg a birkák :-)
Tényleg, hol vannak a velem egyformán vélekedő, gondolkodó emberek? Mert oké, hogy mindenki egyedi, na de ennyire?
Szerintem mára - már elútasitom az embereket, ahogy ők is engemet.

másság ?
2015. február 27. péntek, 17:12 | Juditta

Nem hinném, hogy a másság magánnyal járna. Csak sokkal nehezebb megtalálni a saját közösségedet. És ez az emberek elutasításával nem is működhet.
Inkább válogasd meg hova mész, kivel beszélsz, de ne zárkózz el. Mert egyszer olyan helyzetbe kerülsz, hogy szeretnél, de már nem lehet.

Különben nem utasítod el az embereket, itt is velük vagy kapcsolatban :)

"egy bizonyos spirituális szint után annyira eltávolodik az ember az átlag masszától, hogy szinte elkezdenek félni akárcsak a pillantásától, jelenlététől más emberek"- ez inkább egy feladat. Attól, hogy magasabb szinten vagy, ezt nem érezhetik akik nem a te szinteden vannak.
Ez olyan, mint a hétköznapokon az, aki fennhordja az orrát.

Ne azokat keressétek, akik nem hasonlóak veletek.
Azt keressétek, aki hasonló.

Nem tudom ez mennyire nevezhető "kapcsolatnak". Én is pont úgy
2015. március 01. vasárnap, 21:06 | azaki

Nem tudom ez mennyire nevezhető "kapcsolatnak".
Én is pont úgy vagyok, hogy lényegében egy csládos barátom van aki néha eljön velem valahová, vagy találkozunk de ezen kívűl az év 90%-ban egyedül vagyok.
A fizikai, testi érintkezés meg már szinte nem is létezik az életemben, egy ölelés, vagy hasonlóak. Pedig úgy vagyok vele, mint a sivatagban szomjan bolyongó ember a vizre.
Sokszor, sokat kerestem mindennek az okát, hogy miért vagyok ennyire elszigetelt. Kerestem rá miértekek, hibát magamban, hibát a világba, megoldást külömböző technikákkal, önismerettel, de valamiért nem változik ez az egész és tényleg olyan, mintha valami más világból jöttem volna. Ami világ valahogy egészen másként működött és itt nem találom a helyemet. Jó lenne oda visszamenni és nem ezt a sivárságot tapasztalni.
Azért legalább egy társ, vagy egy társaság lehetne az életeben, akikkel egy hullámhosszon lennénk.
"Azt keressétek, aki hasonló."
Ki az aki hasonló? Volt hogy azt hittem találtam olyant, aztán idővel kiderült, hogy még sem hasonló.

Mi ezzel a probléma? Az, hogy nincs akivel napi szinten
2015. március 03. kedd, 2:10 | azaki

Mi ezzel a probléma?
Az, hogy nincs akivel napi szinten beszélgetni tudnák arról ami foglalkoztat, vagy ami bánt, vagyis az érzésekről, amik bennem vannak, mert bármi hihetetlen is, de férfi létemre én ezekről szeretnék beszélgetni, de nincs kivel. A napi örömeimet, vagy gondjaimat sem tudom kivel megbeszélni.
A korábban írt, esetleg baráti ölelés, fizikai kontaktust meg már említettem.
A kollégáimnál néha megpróbálkozom, egy, egy beszélgetéssel, de kiderül, hogy én és az ő világuk olyan messze van egymástól, hogy nagyon nehéz semlegesen lezárnom az elkezdet beszélgetéseket, mert részükről szinte hülyének vagyok nézve, ami nem kellemes.
A pszichológusok, terapeuták megfizethetetlenek és túlzásnak is tartóm, hogy egy - egy órás beszélgetésért valaki fizessen 8-10ezer ft-ot, amikor ö maga jó ha keres óránként 900-100ft-ot.
Tehetős emberek, lehet, hogy megtehetik, mint az amerikai filmekben, de aki magányos és nincs kivel beszélgetni, annak ez napi, vagy két három napi szinten is megfizethetetlen.
De akkor kivel beszélgessek, kivel beszélgetnek azok akik magányosak? És mit tehet az, aki nem a fociról akar beszélgetni, ha nem arról, ami épp benne van lelkileg és érzelmileg?

Michaelita képe
nem vagy egyedül
2015. március 03. kedd, 8:14 | Michaelita

ezzel a problémáddal. Többen is vagyunk így.
Ez a spirituális fejlődéssel vele járó dolog, az út egy részén ez jellemző.
Érzékeny lelkűek vagyunk, itt is - ott is kilógunk a sorból.

Ez azonban kezelhető. Hogyan? A nézőpontjaimon keresztül. S itt vannak tanítómestereink: pl. a Dalai Láma, és Epiktetosz. Epiktetosztól idézek:
"XLIII. Minden dolgot két oldalon lehet megfogni: az egyik oldalon lehet vinni, a másik oldalon nem. Ha a testvéred igazságtalan hozzád, ne arról az oldalról fogd meg a dolgot, hogy igazságtalan; mert ezzel a megfogással nem lehet a dolgot "hordani". Inkább arról az oldaláról fogd meg, hogy a testvéred, és veled együtt nevelkedett; így az elviselhető részén nyúlsz a dologhoz."
Forrás: http://mek.oszk.hu/00100/00197/00197.htm

Szóval amikor elvárom, hogy mások elfogadjanak, szeressenek, akkor valami olyasmit várok el, hogy helyeseljék az én másságomat, ami szinte lehetetlen az ő számukra, hisz ők nem mernének mások lenni, a közizléssel szemben haladni.
Én ehelyett örülök annak, ha megtűrnek és nem közösítenek ki és örülök, ha én észreveszem, hogy ők szerethetőek. A különbség az, hogy ekkor már nem passzív elvárások vannak bennem, s nem az érzékeny művész lelkivilágom sebeit nyalogatom, hanem aktív cselekvőjévé válok a saját életemnek. Hiszen adok: bizalmat, elfogadást, megértést, toleranciát és ami még kitelik tőlem.
S ez mit eredményez? Azt, hogyha részemről megtörtént az ő elfogadásuk, akkor már ők sem tudnak mást tenni, csak elfogadással válaszolni (max. néha-néha fellázadnak a másságom bátorságát látva, de ennyi)

S igen! Meg kellett tanulnom, hogy nem várhatok kölcsönösségre általában, hanem csak adok és adok. Figyelek és odahallgatok akkor is, ha rám senki nem figyelne és engem senki nem hallgatna meg. Ez van általánosságban, a mindennapokban. De a barátom, a kirándulótársam, a szerettem már csak az tud lenni, aki képes a kölcsönösségre, aki az egyenrangú társam a beszélgetésben, a meghallgatásban, a programjainkban. Így végül is egyensúly van bennem.

Gyakorlatilag itt az történik, hogy a magának mindent kikövetelő Ego oldaláról átpártolunk a Magasabb Én mindent toleráló, mindent elfogadó oldalára, úgy hogy ebben a kritikus helyzetben, - amiben már nem tudunk létezni - felülemelkedünk önmagunkon.

S milyen is az Isteni gondviselés? Ha képes vagyok felülemelkedni önmagamon, ha képes vagyok fókuszomba a többi embert helyezni, akkor valahogy nem leszek magányos, hanem keresik a társaságomat, a parkban, a Duna parton, az utcán. Onnantól már csak választanom kell, hogy kivel meddig szeretnék társalogni. Azóta amióta ezt megtanultam simán elindulok egyedül is bárhova és meglepően kevés ideig maradok egyedül, mert a kislány labdázni hív, a lángosos, a kutyás, a padonülő beszélget velem.

Mit teszel azért, hogy ez változzon?
2015. március 10. kedd, 17:53 | Fish

Szia,

A bejegyzésed végén, a számodra alapvető szabályoknál felsoroltál néhány dolgot, amikkel szerintem semmi gond nincs, és egy normális ember számára ezek természetes dolgok (kivéve a focit, mert az ugye ízlés kérdése, hogy kit milyen sport foglalkoztat.).
Az, hogy más szemszögből látsz dolgokat, mint a legtöbb ember, számomra nem teljesen világos. Mármint az a része, hogy pl. mit és hogyan látsz másképp. Másrészről erről az a véleményem, hogy szerintem jó dolog az, ha valakinek van saját véleménye még akkor is, ha ez a többiekétől eltér. Szerintem érdekes, ha a dolgokra több oldalról látunk rá.
Olvastam egyszer egy olyan gondolatot, hogy azok a dolgok, amikről azt hiszed, hogy mások gondolnak rólad, azokat tulajdonképpen Te gondolod saját magadról. Vajon ez a Te esetedben mennyire igaz? Ezt meg is pendítetted az egyik mondatodban. És ez egyszerű pszichológia: amit belül érzel, az kifelé kisugárzik, szóval simán benne lehet a pakliban, hogy ezekkel a gondolatokkal saját magadat szeparálod el. Nálam régebben ez elég sokszor előjött, és pl. olyan helyzetekről, amikről azt gondoltam, hogy ciki, mások teljesen másképp vélekedtek. És az ilyen dolgokkal például a saját önbecsülésemet ástam alá folyamatosan, aminek az lett az eredménye, hogy jó ideig nekem sem voltak tartós barátságok az életemben.
Az olyan társaságot, aki nem fogad el (akik tényleg nem fogadnak el, nem csak Te gondolod úgy, hogy bajuk van veled, hanem egyértelműen úgy is viselkednek), szerintem kerüld és ezeket az embereket cseréld le olyanokra, akiknek szívesen vagy a társaságában. Nem olyan nehéz ez, mint amilyennek látszik, én ezen kb. 2-3 éve estem túl, a régi társaságot teljesen leépítettem, és mivel egyedül maradtam, elkezdtem az interneten társaságot keresni és sikerült is. Lehet, hogy 10 emberrel nem voltam egy hullámhosszon, viszont a 11.-kel barátok lettünk.
Szerintem elsősorban saját magadat kellene elfogadnod azokkal a dolgokkal együtt, hogy más színben látod a világot, mint a nagy átlag. Az olyan tulajdonságaidon, amik hátráltatnak valamiben, vagy nem pozitívak, azokon meg változtathatsz. Időbe telik, de végül biztos, hogy megéri.
Az egyedüllét és a magány között az a különbség, hogy aki egyedül van, az önmagában is jól megvan, aki magányos, abban pedig háború dúl.
Írod, hogy nem tudod kivel megosztani a gondolataidat, stb. Mit teszel meg azért, hogy ez változzon? Mit teszel azért, hogy legyen új társaságod?
Hasonló hasonlót vonz, szóval biztos, hogy találsz olyat, aki veled egy hullámhosszon van.
Sok dolgot én is másképp látok, mint a nagy átlag, viszont én ezt pozitívan fogom fel, és örülök annak, hogy egy "fekete bárány" vagyok. Valahogy sosem tudtam azt elképzelni, hogy beleolvadjak a tömegbe és ugyanazt csináljam, mint nagyon sokan, csak azért, mert muszáj, vagy csak azért, mert a média ezt okádja, vagy csak azért, hogy másnak megfeleljek.

Valamiért olyan lettem, olyanná váltam amilyen vagyok és biztos
2015. március 13. péntek, 23:39 | azaki

Valamiért olyan lettem, olyanná váltam amilyen vagyok és biztos van egy kép amit gondolok ön magamról, egy kép amit kivetitek magamról és sok - sok kép amit mások látnak rólam.
Bárhogy is legyen, akkor is hihetetlen, hogy nem találkozom hozzám hasonló emberekkel, már pedig vannak remek dolgok, amikért érdemes lenne velem tölteni az időt.
Néha úgy vagyok vele, hogy tehet bármit, ha a sors nem akarja, akkor nem fog megtörténni, aztán vannak az életemben pillanatok, amikor a sors szinte mindet elém dob és esélyem sem lenne megakadályozni, hogy megtörténjen.
Ma is volt egy vitám a közvetlen kollégáimmal, mert az adott témában én felvázoltam egy más állás pontot, lehetőséget és persze egyből én lettem az „ellenség”. Én nem értem, hogy miért csak egy szemszögből látják a dolgokat, miért nem járják körül, vizsgálják meg több felől és persze jó magyarhoz mérten csak a rosszat látták a másik lehetőségben a jó oldala már nem is érdekelte őket.
Unom már a fentiekhez hasonló szituációkat, ezért már gyakorlom, hogy nem is megyek bele nagyobb beszélgetésekbe, nem kell nekem barátkozni, nem kell nekem elmondani a gondolataimat. De ha ez egy tanulás az élet részéről felém és pld nekem kell megtanulni valamit azáltal, hogy elutasításokat kapok, vagy épp ellenkezőleg.......ö.....nem tudom.
Belefáradtam a magányba, az elutasításokba, abba, hogy tartsam magamban az erőt a lelkesedést és abba is hogy fogadjam el a helyzetemet, vagy épp abba, hogy változzam meg. Mindegyik verzióból elég volt.
Mit teszek? Már semmi extrát, dolgozom, bevásárolok, elvégzem az otthoni tennivalókat és ha kedvem van elmegyek múzeumba, kirándulni, kerékpár túrázni, pár nagyobb találkozóra, vagy ha itt a nyár akkor strandolni.
A legtöbb negyven feletti ember ezt teszi, vagy ennyit sem és a szolid tevékenységeim közben az eltelt évek alatt rengeteg embert ismertem meg, de egyik ismeretségből sem lett semmi, max köszönünk egymásnak, de ha valaki engemet érdekelne is mint ember, ez visszafelé nem szokott működni, mert valahogy irányomba soha nem érdeklődik senki.
Ez az egész „más - ság” nem panasz a részemről mások felé vagy másokról, csak az van, amit írtam, hogy nem tudok kivel beszélgetni, hiányzik az életem társas része.

Michaelita képe
kétféle okra gondolok
2015. március 18. szerda, 8:35 | Michaelita   Előzmény

Kétféle, illetve inkább háromféle okra gondolok, ami ide vezetett. Fel kellene tenned magadnak a kérdést csendes időszakodba, hogy melyikről is lehet szó, mert erre csak Te tudod megadni magadnak a választ.

1. Nem tartod elég érdekesnek (vagy eléggé valamilyennek) a mondandódat, ezért inkább nem mondod el. Ez sajnos nagyon is lehetséges, mert az elutasítások ezt akár meg is erősíthették benned.

2. Alulértékeled magadat másokhoz képest (esetleg űgy, hogy nem is tudsz róla).

3. Felülértékeled magadat másokhoz képest, nem tartod érdemesnek őket arra, hogy megossz velük dolgokat. Úgy érzed, hogy ami benned van, az sokkal több, sokszínűbb és nemesebb, mint amit érdemes megosztani másokkal.

Ha változtatni szeretnél és nem a mostani helyzetet fogadod el normálisnak, akkor ezeken érdemes elgondolkodni.
Miért? Mert van abban valami jó és energiát adó, amikor másokkal beszélgetünk... még néha akkor is ha éppen nagyon hülyék voltunk a másik szemében :)
Azután vannak dolgok, amiket az által tudunk tudatosítani és a helyükre rakni önmagunkban, hogy hangosan kimondtunk másoknak.

Az viszont biztos, hogy amikor akár csak pár napig keveset szólok másokhoz, mert egyedül vagyok és örülök, hogy végre ki sem kell lépnem a lakásból :) (amúgy beszédes közegben dolgozom naponta) akkor idő és erőfeszítés kell ahhoz, hogy legyen kedvem újra másokkal szóba állni. Ez erőfeszítés nélkül nem megy! De ha megteszem az erőfeszítéseket és ezen túllendülök, mindig olyan pluszokat kapok, ami mindenképp megérte.

Valamit azért lenne érdemes tenned ebben a témában, mert így az egód megerősítése csapdájába esel, úgy hogy észre sem veszed és ezt a helyzetet tartod egyedül elfogadhatónak.

Három kérdés? Egyszerű, mert mind a három bennem van. 1: Nem
2015. március 18. szerda, 23:47 | azaki

Három kérdés? Egyszerű, mert mind a három bennem van.
1: Nem tartom érdekesnek, mert már annyi helyen, annyiszor elmondtam, hogy számomra már semmi érdekes nincs a mondandómban, így inkán nem is mondom. Vagy ha mégis, akkor is unalmasan, semmit mondóan közlöm.
2: Alulértékelem magam, ez bizony teljesen igaz rám. Másokhoz mérem magam és mindig kevesebbnek, gyengébbnek értékelem magamat.
3: Nem osztok meg dolgokat, mert a sok éves tapasztalataim alapján úgy vélem nem értik meg, nem látják át, nem látják meg benne azt amit én. Egyébként megosztanám másokkal, többször tetem rá (néha, óvatlan pillanataimban teszek rá) kísérletet, de mindig balul sül el, ezért jobban járok ha nem beszélek.

Azt szoktam észrevenni a beszélgetések során, hogy olyan mintha nem egy nyelvet beszélnénk és ahogy idősödöm ez a kommunikációs szakadék nő.
Most kicsit elmenetük a „miért” felé, de én nem keresem a „miért”-et, csak közösséget, társat, társakat, barátokat, akikkel lehet beszélgetni az élet összefüggéseiről, elmélkedni a világról, emberi érzésekről, mert számukra is ez az érdekes és nem a tegnap esti meccs, a kocsmai balhé vagy a munka adó szidása..stb.

Az élet börtön vagy lehetőség?
2015. március 19. csütörtök, 13:17 | azaki

Sokan kényszernek élig meg azt ahogy élnek, azt amit a társadalom, vagy a neveltetésük rá erőltet. Még nagyobb teher, amikor mindezeknek nem tudnak megfelelni, nem tudnak a társadalom szabályai szerint élni, mert nem tudnak azzal azonosulni.
Légyegében én magam is úgy vagyok az élettel, azzal, hogy élni kell, hogy ez egy börtön, amiben ha a büntetésünk lejár, akkor élhettünk rosszul, vagy jól a börtönben, bizony mennünk kell, azaz meghalunk.
A más-ságomhoz tartózik ez is, hogy ezt így gondolom, így élem meg azt, hogy élni kell és itt nem arról van szó, hogy hogyan élünk. Élhetünk gazdagon, egészségben, vagy kínok közt, betegesen, számomra akkor is felfoghatatlan, hogy miért kell élni? És eltér a nézetem a normáltól, de számomra olyan ez a világ, a földi lét, mintha azt egy másik világból látnám és abból a másik világból látva teljesen feleslegesnek látom az emberi földi életet.
Valahogy nem tudok megbarátkozni vele, olyan, mintha korlátozna, elvenné a szabadságom, ezért szabadulni akarok tőle, ami nem abban nyilvánul meg, hogy öngyilkos leszek, ha nem abban, hogy nem akarom élni, szabad akarok lenni, de bármit is teszek nem tudok elég szabad lenni ebben a földi létben.
Még nem beszéltem senkinek ezekről, mert nincs kivel ezekről beszélgetni, mert ha szóba hozom, szimplán hülyének tekintenek. Hátha itt nem.

Ma volt az egyik műsorban, hogy az egyén mindig törekszik arra,
2015. március 22. vasárnap, 21:37 | azaki

Ma volt az egyik műsorban, hogy az egyén mindig törekszik arra, hogy beilleszkedjen egy csoportba, ill általában igényeli, hogy tartózón egy csoporthoz.
Basszusss, hát én soha nem akartam, akarok csoporthoz tartozni, mindig a magam útját járom, így nem is csoda, hogy kilógom mindenhonnét.
Közben mégis igényem lenne a beszélgetésekre valakivel, valakikkel, de úgy tűnik, nincs olyan csoport, de meg tenné egy személy is, vagy kettő, nem kell egy egész csoport. :-)

Szia, Írtad, hogy volt egy vitád egy kollégáddal és egyből
2015. március 23. hétfő, 23:24 | Fish

Szia,
Írtad, hogy volt egy vitád egy kollégáddal és egyből "ellenség" lettél. Szerintem ezt ne fogd fel ilyen súlyosan, lehet, hogy valamiért nem tetszett ennek a valakinek az ötleted, de az is lehet, hogy csak nem akarta belátni azt, hogy nem neki van igaza. Sok ilyen ember van. A szituációt nem ismerem, így csak lehetőségeket tudok felhozni.
Nyilván a kollegákat nem lehet megválogatni (hacsak nem te vagy a főnök), így marad az elfogadás.
Írtad, hogy belefáradtál sok dologba. Igazából a változás mindig önmagunkból indul el. Akció-reakció elvén, ha én elkezdek máshogy viselkedni valakivel, akkor a másik hozzáállása is megváltozik. Ezért ne várd azt, hogy a dolgok egyszercsak majd maguktól jobbra fordulnak. A változás hosszú idő, én kb. 3 év alatt szedtem rendbe magam, és még mindig van min változtatni. Szóval nem megy gyorsan, de megérte. Valahol említetted azt is, hogy másokhoz hasonlítod magad, ez szintén nem jó dolog, mert ebből kiindulva mindig lesz olyan ember, aki valamiben jobb, mint te, mivel senki sem tökéletes. :) Mindig saját magadhoz hasonlítsd magadat, pl. a néhány hónappal vagy évvel ezelőtti énedhez. Az apró sikerek is fel tudnak dobni, és a sok apró siker végül egy naggyá áll össze.

Nem osztasz meg másokkal dolgokat, mert sosem látják meg azt benne, amit te. Szerintem ne általánosíts, lehet, hogy néhány ember másképp vélekedik, viszont biztos, hogy van olyan, akinek felkeltenéd az érdeklődését, ha nem zárkóznál el a lehetőség elől. Ezzel szemben keresed a közösséget, társakat, stb. Ezt a két dolgot egymással szembenállónak érzem (társaságkeresés - dolgok meg nem osztása), a jó beszélgetések nélkül nincs jó kapcsolat, maximum felszínes és mulandó.

Az élet szerintem nem börtön. Csak önmagunkon múlik az, hogy az életet milyennek éljük meg, a körülményeinket mi teremtjük, és nem a körülmények teremtenek minket. Ha pozitív gondolatokkal élek, akkor sikereim lesznek, ha negatívakkal, akkor kudarcaim, és mivel negativitást sugárzok kifelé, az emberek figyelmét sem fogom felkelteni (maximum a hasonló negatív emberekét, és a sok negatív ember egy rakáson egymást húzza le lelkileg). Szerintem a betegségeknek is lelki okai vannak, bár ezekre sokszor nem könnyű rájönni, hogy mi is okozza azt pontosan.
Teljesen szabad szerintem senki sem lesz, amíg ez a pénzközpontú világnézet az uralkodó, de lehet valaki szabadabb, mint a nagy átlag, és már ez is nagy szó. :)

A beilleszkedésről annyit, hogy szerintem nem kell megfelelési kényszerben élnünk ahhoz, hogy be tudjunk illeszkedni, mert normális emberek között az elfogadás oda-vissza működik.

Harcolnom kéne? Vagy mit akar ezzel tölem a sors?
2015. március 24. kedd, 18:43 | azaki   Előzmény

A vitákat azért fogom fel súlyosan, mert sok esetben, meg sem halgatnak,azonnal nekem esnek ordibálva és nem egyszer fizikai erővel akarják elrendezni a vélemény külömbséget. Ezek nem hosszú viták, éltalában elég hozzá két három szó tölem, olyan mintha azt akarnák, hogy meg se szólaljak, ne is legyen véleményem és azonnal ígyekeznek elnyomni, elfoljatani.
Az is igaz, hogy idővel kiderül, hogy az én ötletem életképessebb, így végül az kerül megvalósitásra, ennek ellenére mindig eljátszodik ez a konfliktusosdit.
Nem értem az okát, hogy miért van az, hogy mindenki az a fizika erejével jön. Mikor lett "mindenki" KO bajnok és miért velem akarják összemérni a fizikai erejüket? És ez nem csak a munkahelyemre korlátozodik.
Harcolnom kéne? Vagy mit akar ezzel tölem a sors?

Harcolni szerintem nem kell, legalábbis nem fizikai erővel, mert
2015. március 24. kedd, 20:08 | Fish   Előzmény

Harcolni szerintem nem kell, legalábbis nem fizikai erővel, mert teljesen értelmetlen. Szerintem azok az emberek teszik ezt, akik nem rendelkeznek elég intelligenciával ahhoz, hogy máshogyan, pl. értelmes érvekkel és véleményekkel rendezzék a helyzetet. Ha a helyedben lennék, egy nyugodt pillanatban megkérdezném valamelyiküket, hogy miért viselkednek így. Ha értelmes választ ad normális hangnemben, nem csak hümmög, akkor elgondolkodnék azon, hogy igaza van-e valamiben vagy sem.
Azt nehezen képzelem el, hogy 2-3 szó után már elkezdenek lehurrogni vagy őrjöngeni, ha a véleményedet normális hangnemben adod elő. Ilyen azonnal lehurrogás szerintem két esetben fordul elő: - vagy a hanglejtéssel és stílussal van gond,
- vagy direkt szívóznak, mert tudják azt, hogyha lehurrognak, akkor annyiban hagyod és nem állsz a sarkadra (persze itt most nem egymás csépeléséről beszélek, hanem szóban). Szívózni csak azzal lehet, aki hagyja magát.
Szóval szerintem nézz magadba is azért, mert előfordul, hogy az előállt helyzeteknek részben te is az okozója vagy. Nálam az átkeretezés segített sokat, vagyis amikor egy adott helyzetet, amiben benne vagyok, kívülről szemlélek. Ha az úgy egyszerűbb, képzeld el úgy, mintha egy barátod lenne abban a helyzetben, amiben te vagy. Mit tanácsolnál neki? Szerinted mit kellene legközelebb máshogy csinálnia?

Csendes, vékony testalkattal rendelkezem, ezért „általában” azt
2015. március 24. kedd, 22:54 | azaki

Csendes, vékony testalkattal rendelkezem, ezért „általában” azt gondolják rólam, hogy gyenge vagyok akit erővel könnyen el lehet sodorni vagy hangos szavakkal csendre lehet inteni és elnyomni. Vannak ötleteim, meglátásaim, határozott véleményem, de ezeket csendesen, a magam nyugodt módján közlöm.
Azt vettem észre, hogy a legtöbb embert ez frusztrálja, zavarja, idegesíti, mert a külső kép alapján nem számítanak arra, hogy van véleményem és valamiért ez a számunkra elfogadhatatlan (más-ság).
Amikor egy közösségben hosszú időt töltök el, (2-3év) akkor megismernek és elismernek, sőt, olyankor már mindenféle tanácsért megkeresnek.
Sajnos ennyi idő kell ahhoz, hogy el tudjanak fogadni (megszokni, felismerni az értékeimet), hogy partnerként kezeljenek.
Ritkán vagyok egy közösségben ennyi időt, mert nem vagyok közösségi ember és a magam útját járom és a munka helyimet is eddig 2-3éve váltogattam így igazából amire kialakulna az elfogadás addigra én már valahol máshol járok, kezdve előröl az egészet akár egy másik városban, így csak felületes emberi kapcsolataim maradnak, vannak.
Egyedül a párkapcsolat az amiben meg ragaszkodó vagyok és nehezen szakadok el érzelmileg attól, akit társként megszeretek. Sokszor érzem is azt, hogy nem is fér bele az életembe magamon kívül egynél több személy.
Sajnos, most nincs jelen az életemben ez az „egy” személy, mert van egy jó barátom, de ő vele nem beszélgetünk ilyen témájú dolgokról, ritkán is találkozunk.

Ha kívülről nézném? Azt mondanám legyél sokkal hangosabb! Ne hátrálj meg! Ha kell bizonyítsd erővel, azzal, hogy előre lépsz és nem hátrafelé el a szituációból. A nyugodtság remek, de nem elég, nincs benne erő, ami azt sugallná a másik felé, hogy, stop és ne tovább.

Köszönöm szépen ezt a kis beszélgetést, pont ez az ami hiányzik az éltemből, ezek a kis beszélgetések hasonló témájú dolgokról.

Tudatában vagy a problémádnak
2015. április 02. csütörtök, 18:03 | Fish   Előzmény

Leírtad, hogy mit tanácsolnál magadnak, ha kívülről néznéd a dolgot. Ezt azt jelzi, hogy pontosan tudatában vagy annak, hogy min kellene változtatnod ahhoz, hogy tovább tudj lépni. Mindig a probléma felismerése a legelső lépés a változáshoz. Viszont ez még kevés, mert a megvalósításért mindig saját magunknak kell tennünk. A változás kemény dolog, hosszadalmas, de mindig megéri.
Én annak idején apró lépésekkel indultam. Volt egy főnököm, aki mindig azt hangoztatta, hogy pozitívan álljunk az apró dolgokhoz is. Eleinte hülyeségnek tartottam, aztán egy idő után elkezdtem mégis alkalmazni ezt. És idővel a sok apró pozitívból egyre nagyobbak lettek.
Azt is megfigyeltem, hogy amikor határozottan szóltam az emberekhez, akkor teljesen másképpen viszonyultak hozzám, mint olyankor, amikor hatalmába kerített az önbizalomhiány.

Szerintem az, hogy csendes vagy és vékony testalkatú, nem feltétlen jelenti azt, hogy nem kell figyelni rád. Ugyanúgy lehet tekintélyt parancsoló egy nagy méretű és hangosabb szavú ember is, mint egy kisebb és csendesebb. Szerintem az a kisugárzástól függ leginkább.
Írod, hogy elég hosszú idő kell ahhoz, hogy kiismerjenek. Én ebből azt veszem ki, hogy nehezen nyílsz meg. Szerintem ha a kezdetektől nyitottabb vagy, akkor sokkal hamarabb végbe megy a kiismerés és megismerés folyamata. Ezáltal szerintem sokkal több olyan emberrel kerülhetsz kapcsolatba, akikkel hasonló a gondolkodásmódod. A soraid olvasása közben van egy olyan érzésem, hogy saját magad elé állítasz falakat. Vajon miért? Miért nem hiszel önmagadban?

Soha nem voltam a figyelem központjában, soha nem voltak olyan
2015. április 03. péntek, 1:06 | azaki

Soha nem voltam a figyelem központjában, soha nem voltak olyan jellegű sikereim amiért fel lehetett volna rám nézni és bármit, bárhogy is csináltam, akár még nagyon jól is, attól még soha nem volt tekintélyem, nem tapasztaltam meg az érem ezen jellegű napos oldalát.
Soha nem voltam olyan helyzetben, pozícióban, hogy akárcsak érdekből is szükség lett volna rám, vagy a képességeimre, így nincsenek is úgynevezett „kapcsolataim”.
Hitem már rég nincsen, mert annyi negatívumot tapasztaltam, hogy az, amit úgy neveznek, hogy hit, valahol elveszett.
Gyengének érzem magam és ahogy írtam félelemmel tölt el már egy hangos szóváltás is, ami közben nem tudom, hogy mire is lennék képes egy fizikai konfliktusban egy másik emberrel szemben. Lehet, hogy bokszolnom kellene, hogy felmérjem, mire is vagyok képes ha meg kell védenem magamat? :-) Nyilván nem fogok elmenni bokszolni, de talán ha tudatában lennék a tényleges erőmnek, akkor az adna erőt ahhoz, hogy bátran megálljam a helyemet az elmérgesedett szituációkban.
Talán van más módja is annak, hogy meg tudjam mennyire is vagyok erős és talán annak is van módja, hogy olyan lelki erőre tegyek szert ami által az erőm kisugárzás formájában is megjelenik.

Ma az egyik kollégám azt mondta, azért vagyok más, mert filozófus típus vagyok, és a filozófusok általában magukban szeretnek elmélkedni.
Persze mit ér egy filozófus, ha nincs kivel megosztania azt amiről filozofál.

Most is épp megosztottad :)
2015. április 08. szerda, 19:48 | Juditta   Előzmény

Most is épp megosztottad :)

Igen, megosztom, de nem kiváncsi a gondolataimra (rám) senki. Ez
2015. április 09. csütörtök, 17:46 | azaki   Előzmény

Igen, megosztom, de nem kiváncsi a gondolataimra (rám) senki. Ez van.

Miért gondolod ezt?
2015. április 09. csütörtök, 19:06 | Fish

Haladok visszafelé: ha senki sem lenne kíváncsi a gondolataidra, akkor nem kaptál volna egy választ sem :) A tények viszont nem ezt jelzik.
Számomra ez a "filozófusok magukban szeretnek elmélkedni" dolog egy általánosítás, ezenkívül szerintem nem igaz. Nyilván a gondolatok a saját fejemben születnek meg, de ettől még kíváncsi vagyok más emberek véleményére is. Több ember - több nézőpont, és lehet, hogy valamit pl. nem jól gondolok, és erre egy másik ember rámutat.
Nem vagyok biztos abban, hogyha tudatában lennél a fizikai erődnek, akkor az magabiztosabb kiállást eredményezne. Pl. egy olyan szituációban, amikor tudod, hogy úgysem csapnál le senkit, mert az intelligens ember nem verekedéssel intézi a nézeteltéréseket. Ebben az esetben mit ér a fizikai erő, ha úgysem használod? Szerintem egyébként felesleges is lenne. Ha mondjuk adott egy olyan ember, aki tiszta izom és ha belekötnek, leüti a másikat, akkor arra nem fognak felnézni szerintem. Akik behódolnak neki, azok félelemből fogják tenni és nem tiszteletből. És a kettő között óriási különbség van. Szerintem az élet célja nem az, hogy félelmet keltsünk, hanem az, hogy szeretettel álljunk hozzá embertársainkhoz. Ahogy Yoda mondta: "A félelem dühöt szül, a düh fájdalmat, a fájdalom pedig kínt és szenvedést." Szóval szerintem az, hogy valaki erősnek vagy gyegének érzi magát, nem a fizikumtól függ, hanem sokkal inkább a lelki dolgoktól.
Negatívumok és orcára esések szintén minden ember életében vannak. A kudarcok nélkül nem lenne fejlődés sem. Egy ember nem fejlődhet, ha azt hiszi, hogy mindent jól csinál. Volt idő, mikor pl. siránkoztam bizonyos dolgok miatt, aztán rájöttem, hogy más emberek ennél sokkal nagyobb problémákkal küzdenek, én még hálás lehetek azért, amim van. Sőt mindenki hálás lehet azért, amije van. A siránkozás is egy út (ami az önsajnálat legmélyebb bugyraiba visz), és a kudarcokon való gondolkodás és a változás is egy út. Mindenki maga dönti el, hogy melyiket választja. A problémák maguktól sosem fognak megoldódni és a lelki gondokat sem tudja más megoldani helyettünk - iránymutatást bárki adhat, de a megoldás és a változásra való készség a mi kezünkben van.
Szerintem nemcsak a sikeres emberekre, és azokra lehet felnézni, akik pozíciót értek el, vagy pénzesek, tekintéllyel rendelkezők, vagy a figyelem központjában vannak, hanem a sima "hétköznapi emberekre" is, akik apróbbnak látszó dolgokkal tűnnek ki. A pénz csak egy eszköz, a pozíció, és a figyelem központjában levés múlandó dolgok. Ezeket nem visszük magunkkal a túlvilágra. Ebből kiindulva én pl. az olyan emberekre tudok felnézni, akik lelki dolgokban, érzelmekben gazdagok, talpraesettek, magabiztosak. Ezeket senki sem veheti el tőlük, maximum a saját gondolkodásuk, ha rossz irányba haladnak.
Említek egy személyes tapasztalatot is egy emberrel kapcsolatban, akivel együtt dolgoztam tizenpár évvel ezelőtt. Egy nagyon jókedélyű nő, mindig szerettem vele dolgozni, mert szinte sosem volt befordulva és nem volt rosszkedvű. Szinte egész nap röhögtünk mindenféle poénokon. Aztán egyszer egy beszélgetés alkalmával kiderült, hogy a házassága mennyire romokban hever, sőt a férje rá is támadt. Ezt hallva teljesen ledöbbentem és tisztelet ébredt bennem iránta amiatt, hogy mindezek ellenére mégis jókedvű, nem hozza be a munkahelyére a személyes problémáit, nem vetíti ezt ki másokra, és nem húz le másokat is a negatív lelki szintjére. Aztán nem sokra rá el is vált a pasastól, pedig az fenyegette jobbról-balról, de a nő nem gyalogolt bele a csőbe, amit a pasas érzelmi zsarolással próbált meg elérni. Szerintem ma is sok ember van, aki a félelem miatt nem lép tovább egy kapcsolatból. De milyen élet az?...

Nem azzal gondolattal születtem, hogy nem kíváncsiak rám, csak
2015. április 26. vasárnap, 16:09 | azaki

Nem azzal gondolattal születtem, hogy nem kíváncsiak rám, csak később megtapasztaltam, aztán felismertem és csak utána tudatosult bennem gondolatként.
Sem én, sem más nem tudta még megmondani azt, hogy miért is vagyok magányos, lehetett az spirituális „szakember”, életvezetési mediátor, pszichoterapeuta vagy fórum közösségek és más nem virtuális közösségek, ahol ismernek, vagy megismerhettek.
Nem hinném, hogy ne lenne bennem valami érdekes, vagy bármi, amiért érdemes lenne keresni a társaságomat, de valamiért nem így van, mintha nem is léteznék. Nem az óriási baráti kört hiányolom, de hogy senki? Évek óta senki?
Mostanában azon vagyok, hogy ebbe beletörődjek mert belefáradtam abba, hogy ezzel foglalkozzam, de attól még nem jó, mert vannak érzéseim amik elő - elő jönnek.
Így aztán próbálom egyedül élvezni azokat a tevékenységeket, amiket végzek, de néha nagyon jó lenne megosztani ezeket másokkal, mással, vagy egy társsal.

Vagyok
2015. május 15. péntek, 0:21 | azaki

Ma az a gondolat jutott az eszembe, hogy az életemben, avilágban minden rendben van, csak az a baj, hogy a részese vagyok! Az a baj, hogy vagyok!

Metanyelv
2015. május 19. kedd, 23:26 | Fish   Előzmény

Ha minden rendben lenne, akkor nem lenne baj, hogy a részese vagy. :)
A mondatban ott az ellentmondás: "rendben van, csak...". Ez ahhoz hasonló, amikor valaki azt mondja: "nem akarok zavarni, de..." (vagyis zavarni fogok), "jól vagyok, csak..." (dehogy vagyok jól. könnyebb áltatni magam, mint kimondani az igazat).
Mindenkinek olyan a világa, amilyennek megteremti maga körül. Ha pozitív gondolatokkal vagyok tele, akkor szépnek fogom látni, ha negatívakkal, akkor zord helynek. Ez ennyire egyszerűen működik! :)

Michaelita képe
ahogyan én látom
2015. május 21. csütörtök, 17:47 | Michaelita

Régen olvastalak Benneteket és csak mostanra sikerült újra idekeverednem.

Ami nekem átjött a problémáiddal kapcsolatban, azokat megpróbálom összefoglalni (ha nem jól értelek:) akkor lécci javíts ki).

- Magányosnak és legfőképp társtalannak érzed magadat, de közben visszavonulsz a világtól egy meg nem értettségi falat húzva önmagad köré.
Tapasztalataim szerint a világ is megért engem, ha én megértem a világot. De ezt a megértést nekem kell elkezdenem, ha tetszik, ha nem. "Ha változtatni akarsz a világon, változtass saját hozzáállásodon'" Giordáno Bruno.

- Sajnálom, hogy nincsen hited! Nem vallásod (az nekem sincsen:) ), hanem hited! Ha önmagadban nem tudsz hinni (ez jött át nekem), akkor egy Isten-hit is megtenné, de ehhez az erőfeszítéseket Neked kell megtenni. Pszichológusok szerint az életválságok mindig a hittel függnek össze. Aki jól jön ki egy életválságból, az megtalálja az utat az Istenhez, vagy önmagához.

- Idézlek: "Ma az egyik kollégám azt mondta, azért vagyok más, mert filozófus típus vagyok, és a filozófusok általában magukban szeretnek elmélkedni.
Persze mit ér egy filozófus, ha nincs kivel megosztania azt amiről filozofál." Tudok - a jelen közösségen kívül egy olyan közösséget, ahol a filozófia a fő téma: Új Akropolisz Filozófia Iskola ( http://www.ujakropolisz.hu/ ). Mindenben jók, csak sajnos nem a korszellemnek megfelelőek a nézeteik, úgy mint az itteni közösségnek. De az egyedül, magányosan eltöltött időnél azért ők is jobbak.
S ha már ezeken az oldalakon beszélgetünk, akkor még ennél is jobb az oldal házigazdájának Sanyinak a tanfolyamai. Sőt a Sirály csomagjai is jók, amit postán elküld Neked és otthon is tudod hallgatni (a lenit keresőbe a "sirály" szót kell beírni, hogy tudj belőlük válogatni)

- A hitrendszeredet át kellene alakítani olyanra, hogy az a Te életed szempontjából Neked megfeleljen. Mert amig ilyeneket írsz és ilyenekben hiszel, addig önmagad ellen dolgozol: "Soha nem voltam a figyelem központjában, soha nem voltak olyan jellegű sikereim", "Soha nem voltam olyan helyzetben, pozícióban" Az élet egy nagy önbeteljesítő, ha ilyenekben hiszel, akkor nem tudnak még a csodák se bejönni az életedbe, sajnos.

-"az a gondolat jutott az eszembe, hogy az életemben, avilágban minden rendben van, csak az a baj, hogy a részese vagyok! Az a baj, hogy vagyok!" húúúú, ez a létünk értelmének mélységes tagadása! Ez megrázott engem! S azt mondja nekem, hogy tenned kellene valamit aktívan azért, hogy legyen az életednek értelme, célja!

- Barátkoznod kellene, hiszen az az évek múltával csak egyre nehezebb lesz. Márpedig a barátok és barátságok nagy lelki erőt tudnak adni az embernek a nehéz időszakokban (csupáncsak a létükkel is).

Figyelmedbe ajánlom: http://onmegvalositas.hu/blog/husztisanyi/miert_jo_nyitottnak_lenni

Írásom nem bántó jellegű akar lenni - az távol áll tőlem - csak szeretném felnyitni a szemed arra, hogy én mit látok problémásnak. - S teszem mindezt úgy, hogy a saját hibáimnak és gyengeségeimnek is tudatában vagyok :)

Igazad van
2015. május 21. csütörtök, 20:52 | azaki   Előzmény

Szia, kedves vagy, hogy reagáltál és sok mindenben egyettértek veled, vagyis jók a az észrevételeid.

A fórumokra is talán azért írók, mert így próbálok "ismerkedni". De lehet, hogy nem jól ismerkedem sem a fórumokon, sem élöben.
Talán a sok "furcsa, esetleg negativ" megállapitásokkkal akarom magamra terelni a figyelmet. ez is lehet, hogy egy pocsék (tanult?) viselkedésminta.
Hosszú ideje van ez igy, bennem, az életemben és minden változatatási szándékom kudarcot vallot.

A bensömben valóban vagy egy amolyan "hagyjanak békén" elútasitás, ez szerintem akaratlanul is megnyilvánulhat a mindennapjaimban.
sokszor vagyok olyan mértékben fáradt, hogy valóban nem tudok senkit és semmit elviselni magam körül, csal aludni akarok.
Hogy a fáradságnak egészségügyi, pszichikai oka van-e nem tudom, de tény, hogy hamar kimerülök.

A napokban vetem észre azt, hogy nem tudok büszke lenni. hogy is értem ezt?
Más vesz egy autót, amire büszke, eldicsekedik vele a rokonainak, barátainak, vagy lefútja a maratont és azzal dicsekszik el, büszkén! Vagy csak vásárolt egy cipöt és azt mutogatja, mert büszke rá, vagy arra, hogy megtanult egy nyelvet.
Évek óta nincsenek bennem hasonló érzések, mert minden közömbös vagy épp uyg érzem, hogy az enyém a legroszabb amiről kér is beszélni, megmutatni..stb.

Sajnos nem érzem azt, hogy változtani tudnék bármin is és zt gondolom, hogy a múltbéli megtapasztalásaim alapján uyg vagyok vele, hogy ugyis az van amit a sors akar, de legalábbis a mozgásterem nagyon kicsi lehet a sorsomon belül.

Senki se kíváncsi rám
2015. május 23. szombat, 21:40 | soundwave

És nekem is valamiben hasonló a helyzet: "Senki se kíváncsi rám" és esetleg "aki meg igen arra én nem vagyok az". Sok minden nem érdekel ami általában az embereket, meg sokszor az emberek beszélgetésében úgynevezett "játszmázást", felületes szövegelést látok, az ilyenekhez nem szeretek szólni. Ha próbálok akkor meg máshogyan érthetik mint ahogyan gondolom.
Valakivel "együttlétnek" megfelelő lenne csak valamit csinálni (például séta) de egyáltalán nem beszélni sokat közben, meg általában máskor se. De lenne egy "összetartozás érzet" akkor is. Ilyet nehéz találni meg tudtára adni ezt, vagy csak nem sikerül (és vannak más kritériumok is). Vagy ahogyan én is félek tőlük, ők is tőlem (ebben az irányban a szokatlanság miatt). Lehet hogy sok érzés, megérzés, tapasztalás, gondolkodásmód, ami bennem van, másokban egyáltalán nincs, így elképzelni is nehezen tudom hogy hogyan gondolkodnak meg ilyesmi. Ez egy fajta alkalmazkodáshoz lehetne jó, ha valami közös "jót" mégiscsak ki lehet hozni abban az állapotban.

Magányosan meg nem a legjobb lenni. A létezés energiája a kapcsolódásokon áramlik, adunk valamit és kapunk, lehetőleg pozitívat. Meg ez az egész hozza a fejlődést. Nekem legalábbis kéne egy fajta kapcsolódás másokhoz (ez nem mindenképpen csak szöveges kommunikációt jelent), de az említett okok és "blokkolások" miatt nem sikerül.

Feliratkozás Hírlevélre