Meddig várjunk a szakítással / válással? | Önmegvalósítás.hu

Meddig várjunk a szakítással / válással?

2008. július 03. csütörtök, 10:32 | Huszti Sándor -...

Ha már nem megy jól a párkapcsolat, házasság akkor vajon meddig érdemes várni rá, hogy megjavuljon?

Érdemes figyelembe venni a környezet véleményét, tanácsait egy ilyen helyzetben? Segíthetnek-e a barátok a jótanácsaikkal, lelki támogatásukkal?

Mennyi összetartó ereje, felelőssége van a közös gyerek(ek)nek?

Lehet-e a közös vagyon, megélhetés visszatartó erejű a döntésben?

És talán a legfőbb kérdés: Remélhetik-e a párok, hogy változnak még eleget a kapcsolat megmentéséhez? Érdemes egyáltalán megmenteni egy botladozó - haldokló kapcsolatot?


Mi a véleményed? Voltál Te is hasonló helyzetben? Hogy döntöttél?

 


Te magad írtad a választ
2008. augusztus 19. kedd, 7:05 | kereso   Előzmény

hogy nincs recept és sajnos tanácsot sem adhat senki és úgyis hiába tenné:)
A saját tapasztalatomat mondhatom el, talán tovább segít. 20 éves házasságom 15. évében éltem ezt meg, amit most Te. A világ legjobb férje volt az enyém, mindent magadott nekem, szeretetet, hűséget, biztonságot, erőt mégsem volt elég. 5 évig őrlődtem és mondtam magamnak ugyan azt, mint Te , hogy mit akarok még, hiszen olyan jó dolgom van. De valami mégsem működött. Kihunyt a tűz, a láng és tudom, hogy sokan leélnek így egy életet úgymond "barátként", nekem nem volt elég. Senki nem jött közbe, nem volt más szerelem, egyszerűen úgy éreztem, hogy nem is élek már. Szerettem Őt, szeretem most is és szeretni fogom amíg élek, mert a társam volt hosszú éveken át. Jóban vagyunk, néha beszélgetünk és többször mondta, hogy léphettem volna előbb is, kár volt 5 évig kínlódni. Azóta talált egy társat magának, már együtt is élnek, én boldognak látom. Tiszta szívemből örülök neki!
Szóval talán azzal, hogy húzzuk és halasztjuk a dolgot, hogy megpróbálunk "dolgozni" a kapcsolaton, csak elodázzuk azt ami elkerülhetetlen. Szerintem! Elképzelhető az is, hogy beletörődünk a sorsunkba és maradunk, így úgymond megmentve a kapcsolatot, de belül a lelkünk meghal ezzel a megalkuvással. Aztán telnek az évek és a szeretetünk is átcsap valami flusztrált "gyűlöletbe" a másik felé a saját gyávaságunk miatt. Mert a lelkünk élni akar a szívünk ízzani és még ha szenvedünk is és rosszul döntünk, akkor is élni, megélni, átélni! Goethe sokkal szebben tudja ezt megfogalmazni:
"Örömmel, bánattal teljesen gondolatokba merülve aggódni,
kínok közt lebegni, majd az égig újjongani,
majd halálra szomorkodni;
csak az a lélek boldog, amely szeret."

szenved-élj ?! :-)
2008. augusztus 21. csütörtök, 19:15 | HH (útkereső)   Előzmény

köszönöm...

Re: nincs recept
2008. augusztus 29. péntek, 12:09 | LG (útkereső)   Előzmény

Hát én is hasonló cipőben vagyok, csak a másik oldalról. Itt az én (volt) páromnak vágyik a szíve szállni, miközben fél, hogy feladja azt, amire egész életében vágyott. Mert hiányzik számára a lángolás. De tudni(a) kell: a szerelem egy tudatmódosult állapot. Ami tarthat néhány héttől, hónaptól jó esetben akár évekig is. De többnyire elmúlik, legalábbis megkopik. De az a Szeretet, ami egy egykor lángoló Szerelemből táplálkozik, elmúlni nem tud soha. Nekem ez a szeretet sokkal többet számit, mint holmi Kaland. Mert - ahogy később xydan is utalt rá - félő, hogy utána is az újabb és újabb Kalandot fogjuk keresni, a régen átélt Szenvedély hiánya miatt. Egy életen át? Ez megéri? Tényleg ezért élünk?
Szerintem inkább közösen tenni kell azért, hogy újra és újra átéljük együtt a Szenvedélyt. A mai világban (nem csak párkapcsolatban!) túl sok az Én, és kevés a Mi, és még kevesebb a Te. Mert valakivel, akivel hosszú évek óta vagy együtt, nem véletlen kötötted össze a sorsodat. Mert sok-sok közös kapcsolódási pontnak kellett lennie. (Ha ez nem volt meg, akkor persze régen rossz. De vegyük alapnak, hogy nem érdekből vagyunk együtt.) Ezek a kapcsolódási pontok el nem tünnek, legfeljebb jelentőségük átértékelődik. De ha újakat keresünk, tegyük azt közösen és olyan új élményket próbáljunk átélni, ami a másikat is vonzza. Mind ennek az alapja a kommunikáció. Nem a mindennapok történéseiről, hanem az érzéseinkről. Őszintén. Nem szabad félni az elutasítástól, hanem rögtön, amikor egy kis bizonytalanságot érzünk, beszélni kell. Mert ennyivel tartozunk egymásnak. A másiknak, akivel együtt éltünk meg annyi szépet és néhány rosszat. Ha ez nincs meg, nem tiszteltük eléggé sohasem a másikat. És sohasem érdekelt minket igazán, hogy hogyan éli meg ő az együtt töltött éveket, mi van, mi lesz vele. Pedig a párkapcsoltnak a nevében is benne van: egy párról, két emberről szól. Nem Rólam és nem Őróla. Rólunk. (Nyilván, ha megpróbáltuk rendbehozni és úgy érezzük, megtettünk minden és közösen látjuk be, hogy ez mégsem megy, akkor a közös döntés felhatalmaz arra, hogy váljunk/szakítsunk.) Szerintem.

Kedves LG
2008. augusztus 30. szombat, 8:54 | kereso   Előzmény

Az első gondolatom a leveled után az volt amit Csongor válaszol lejjebb, hogy változunk.
Nem a szeretet múlik el, hanem elkezdünk más iránt érdeklődni, más utakat járni, ahová a társunk nem tud, vagy nem akar követni minket. Más feladatokkal vagyunk itt, mást kell megtanulnunk tapsztalnunk. Nem okvetlenül a szerelmet keressük, a szenvedélyt másnál, hanem a saját életünk kiteljesedését amiben már a társunk hátráltat és nem társ többé. Hidd el, mindenki megkűzdi a maga harcát és nem adja fel rögtön a kapcsolatot. Megpróbálunk mindent, de egyszerűen az az ember akkor már nem az aki az akkori partnered lenne az utadon. Attól még szeretheted, de az utatok már külön válik. A szeretet egyébként elengedés is. Ha ő szenvedélyt keres, akkor tegye még ha nekem fáj is, erről szól a TE és nem az ÉN a párkapcsolatban, amiről Te is írtál, hogy manapság rittka. Nem hiszem, hogy virágról virágra szállna és újabb szerelmeket hajkurászna, egyszerűen akkor a szenvedélyt szeretné megélni és ha megtehetné anélkül, hogy ebből nagy dolgot csinálnánk, nem is lenne semmi baj. Mindíg a tiltott gyümölcs az édes:) Szerintem.

cipők és idézetek
2008. augusztus 30. szombat, 11:24 | HH (útkereső)   Előzmény

"Az értelem és a szenvedély a kormány és a vitorla a ti lelketek tengerjáró hajóján.
Ha a vitorla szétszakad, vagy a kormány eltörik, csak tehetetlenül sodródhattok, vagy pedig mozdulatlanná váltok a tenger közepén.
Mert az értelem, ha egymagában uralkodik, korlátozó erő; és a szabadjára engedett szenvedély olyan tűz, amely önnön elemésztéséig lobog.
Engedjétek hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába emelkedni, hogy dalra keljen;
És lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt, hogy a szenvedély minden nap új erőre kapjon, és miként a főnix, saját hamvai fölé repüljön."

"Az öröm: a szabadság dala,
De nem a szabadság.
Vágyaitok virágba borulása,
De nem a gyümölcse.
Az öröm: a mélységnek magassággá változása.
De nem a mélység, sem pedig a magasság.
Az öröm: amikor szárnyra kap a kalitkába zárt madár,
De nem a tér, amelyet a kalitka magába foglal.
Valóban, az öröm a szabadság dala.
És kívánom, bár teljes szívetekből énekelnétek azt; ám szíveteket az éneklésben mégsem veszítenétek el."

"Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.

Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik."

hát ez itt a Művészet... mérlegeléseimnek a tárgya (többek közt).

abban igazat adok, hogy a "Mi" manapság túl kevés. de hát pont ez az, amiért én is felkaptam a fejem: hogy X ideig természetes volt nálunk is, hogy MI egy pár vagyunk, de a probléma éppen ott kezdődött, hogy éreztem, már csak "ő" van meg "én". és kevés a mi. kevés a közös öröm. kevés a Találkozás. más ritmusra ver a szívem, mást lélegzem... tudom, ahhoz hogy ez így is működjön, önmagamon kell kezdenem: megszeretni magamat, az állandóan megújuló árnyaimmal együtt, nem elvárni, hogy a másik tegyen boldoggá... és őszintének lenni... mégis, ha a látszat azzal az illúzióval kecsegtet, hogy több felületen/dimenzióban kapcsolódhatok egy másik emberrel, kétségeim támadnak, hogy maradnom kell-e a régiben. mert egymás mellett élni vagy egymással élni az két dolog... pedig szeretet-bázisunk megingathatatlan... de: szerintem kell egy egészséges egoizmus is... ha én jól vagyok, jól van a világ. fordítva nem megy. nem élhetek "kifelé", hogy a másiknak minden szép legyen, hacsak nem azért, mert valóban öröme az én örömöm is... mindenesetre én növekedni szeretnék... és nem tudom mitől leszek "szebb": ha "kicsi" maradok, mert ebben a kapcsolatban már "csak" terebélyesedhetek, vagy ha átültetem magam a fényre, és mélyebbre ások és magaba szökkenek...

eddig ritkán, de tapasztaltam, hogy létezik olyan szeretet, mely a legnagyobb szabadságot adja, mely feltétel nélkül elfogad, mely csak önmagáért a szeretetért létezik. és ez a szeretet cselekvő, spirituális és lénye olyannyira befogadó és áradó egyszerre, hogy könnyű lenne testi szinten is eggyé válni... hmmm...

ekkor könyveltem el magamban, hogy a szívemben több hely is van. több embert is szerethetek hasonló intenzitással.. . és igen, bizonyosan más-más ember máshogy egészít ki... nem lehet kizárólagosan "egy" az igazi... de kérdem én: lehetne ez egy egyetemes cél? hogy felismerjük: mindannyian egy családba tartozunk? csakhát csábító "különlegesnek" lenni, a szerelemből energiát meríteni, egymásban meloldódni, titkos "szövetségest" találni... blablabla

a többi hozzászólást, csillagok állását, világ forgását is figyelembevéve azt mondom:
"bölcsbbek" csak a tapasztalataink bővülésével, átélésével leszünk... sajnos utólag... :-))
a szeretet bátorsága és a tudatos önvizsgálat segíthet a döntésben...
én pedig tovább reménykedek, hogy kapok a sorstól olyan jeleket, melyek segítenek meglátnom, melyik kanyargós ösvényen induljak tovább...

Érdemes-e megmenteni egy
2008. augusztus 21. csütörtök, 22:55 | Névtelen (útkereső)

Érdemes-e megmenteni egy botladozó,haldokló kapcsolatot?Kapcsolata válogatja,és mindenképpen legalább az egyik résztvevő szándéka kell hozzá.Egyedül vagy ebben a döntésben.Legelőször egy papírlapra le kell írni a megmentés,és az elengedés mellett és ellen szóló érveket.(Lehet,hogy egy kívülálló másokat írna le,az is érdekes lehet,de nem véletlen,hogy mi,és mi nem jut az eszünkbe.)Ez arra jó,hogy miután ellazulva,magunkbafordulva megkérdeztük a szívünket(érzelmeinket),akkor az első beugró (tetsző-nem tesző) választ meg tudjuk indokolni.Erre jó a környezetünk véleménye is.Ha van mestered,aki tényleg átlát téged,nos az ő tanácsát fogadd meg,de szerintem azt meg úgyis belülről jövőnek érzed.A többieknél pedig úgyis kilóg a jó-,vagy rosszándékú lóláb.Ha már van döntés,akkor tenni,cselekedni kell érte,teljes hittel az eredményben,nem kérdezve közben,hogy megéri,vagy nem.De még előtte ki kell magunk számára kötni egy ésszerű határidőt,amikor felülvizsgáljuk az eredményt,és,hogy az események,véletlenek,körülmények milyen irányba toltak minket.
A gyereknek a két szülőre van szüksége,és nem alapvető számára a te egyéni boldogságod,főleg nem a szexuális része.A harmónikus család fontos a lelküknek,érzelmeiknek,de általában már eléggé formálissá tette a gondolkodásukat a beléjük nevelt "milyen is egy család" elvárás.Belső indíttatásiuknál fogva a két veszekedő lényt egyformán kénytelenek szeretni,és széttépi,vagy megcsonkítja őket a választási kényszer.Nagyon nehéz érzelmileg elfogadniuk,hogy mindkét fél szeretetel fordul feléje,akkor is,ha egymás felé már nem,hisz ők ezen kettőnek a megtestesült szeretete,és így a létük van megkérdőjelezve.
Ennek a fel nem fogásában sokat segít,ha már nevelve vannak,vagyis a gondolkodásuk függetlenedett a bensőjüktől.
Ugyanakkor nem szabad attól félni,(mivel félni nem szabad),hogy öregkorodban egyedül maradsz.Bízzál Istenben,sorsodban vagy amiben hiszel,és légy biztos benne,nézza félelmedel szembe,hogy ne annak a bábjaként cselekedjél,és ne tedd sorsoddá az aggodalmad tárgyát.
Minden kapcsolatnak megvan az elkerülhetetlen vége,(ami az ő,és a két résztvevő milyenségéből ered)a gödör,amibe belebukik.Jó esetben,pl.ha nem élünk teljes gőzzel,talán ez a bukás később következik be,mint az életünk vége.Viszont akkor ezen a téren nem tapasztalatunk igazán,csak üdültünk.Ha már a gödör szélén botladozunk,akkor iszonyatos segélykiáltásokkal néha haladékot kaphatunk az égiektől.
Nem számít,hogy nem akarjuk,hogy vége legyen.Minden gyengeségünk (amivel addig lett volna időnk külön-külön szembenézni,és változtatni rajtuk) összpontosul abban az elsöprő és megállíthatalan utolsó pillanatban,ami a kapcsolat végét jelenti.Erre saját példám:A házasságunk vége felé olvastam agy gondolatot,hogy a szélsőséges gyengédség egymás iránt a haldokló kapcsolatokra jellemző.Rossz érzéssel mondtam el ezt a feleségemnek,mert nem akartam,hogy ez igaz legyen.Ő is szerette volna felnevelni a gyermekeit.Mégsem sikerült.
+feloldás:A megújulás.Az elrendelt,a tulajdonságok összességéből következő vég másikra ,másmilyenre,közelebbire,vagy távolibbra cserélhető az egyes elemek megváltoztatásával.
Persze ezek a megszokások,tulajdonságok,kapcsolati rítusok,egyéni jellegzetességek,stb.nem egyforma
erősségű és milyenségű változást hoznak létre,de mindenképpen érdemes válsághelyzetben kifordulni önmagunkból,új cselekvésekkel,gondolatokkal,szavakkal,próbálkozni.
Közös vagyon:Elhagyása kis halál.Ha tényleg elszántad magad,akkor már nem érdekel.A szarzsákot ugyan kényeztetni kell,noha nem hálálja meg.Ahol ez az egyetlen összetartó tényező,ott az egysíkúság,a felszínesség erősödik fel,hogy a részleges teljesség,összhang hiánya elviselhető legyen .Csillogó és érdekes tapasztalat lehet.Sokak szerint korunkban a lelki kiterjedés iránti vágy vagy szétszakítja a formális(lelkileg szegényes)kapcsolatokat,vagy beléjük tör,és új kiterjedéssel gazdagítja azokat.Üdvözlettel:felacso

Vasárnap délután
2008. szeptember 17. szerda, 21:47 | napsugár

Vasárnap délután volt , mikor a feleség elment a nőhöz.
Egy munkával kapcsolatban volt megbeszélésük, azon hamar túljutottak és elkezdtek beszélgetni.
Hogy élik a mindennapokat, hogy zajlanak a családi programok, ilyenekről.
A nő kb. 30 évvel ezelőtt, kollegája volt a vendég férjének.
A férj most is fiatalos, sőt, kisfiús alkatú és arcú, valahogy nem fog rajt az idő.
A feleség az ötvenes éveinek elején jár, korának megfelelő állapotban, kissé telt, erős csontozatú.
A nő, a feleségnek dicsérte a férjet, milyen jól néz ki, szinte semmit nem változott a hosszú évek alatt.
Erre a nő kifakadt, igen, ehhez kellett valaki más is. Elmesélte, hogy férjének másféléve van valakije. Úgy jött rá, hogy a férfinak teljesen megváltoztak a szokásai. Mióta a harmadikkal összejött, adott magára, már nem gyalog közlekedett a városban, hanem autóval, figyelt arra, hogy öltözik. Mikor a feleség rákérdezett a férfi bevallotta, hogy összejött a kolléganőjével. Azóta megmondja a feleségnek, hogy mikor akar a barátnőhöz menni. A férfi nem érti miért van az, ha hazamegy egy kirándulásból amit a barátnőjével tett meg, a feleségnek miért nincs kedve még az nap a férjjel megnézni egy balatoni naplementét, egyszerűen nem érti.
A feleség kérte, hogy a hétvégéken a férj legyen a családdal, akkor ne találkozzon a barátnővel.
A házaspárnak van három gyermeke, a nő őket nem avatta be a történtekbe, de úgy érzi a gyerekek tudják. Őrlődik, elmondja, vagy sem. A férj azért is haragszik, hogy a barátainak elmondta a nő. A feleség elvesztette a munkáját, nem talált másikat, a házassága is romokban, önbecsülése semmi.
A férfi feleségének azt mondja nem tudná a feleséget elhagyni, de azt is, hogy a barátnőjével sem teheti ezt meg. A feleségnek fogalma sincs mit tegyen. Míg ezt meséli kitör belőle a sírás.
Igy élnek másfél éve. A feleség vár, majd csak vége lesz. De, hogy meddig bírja, azt nem tudja.
A nő elgondolkodott és elszégyellte magát, mert egy másik kapcsolatban ő volt a harmadik.

Hajszál
2009. szeptember 23. szerda, 14:32 | pajkos

Amíg hajszálnyi remény van. A hajszálat sokszor nehéz észrevenni, de aki keres, talál. Ja és együtt kell keresnetek, mert egy pár vagytok, ha egyijkőtök talál, a másik is vegye észre jóindulattal a benne rejlő lehetőséget, ennyivel tartoztok eddigi kapcsolatotoknak.
Ha együtt sem találjátok, akkor lépjetek, együtt, megbeszélve.

Békesség

Segítség kérés
2010. május 25. kedd, 23:18 | sunnyflorida

Szia Sanyi!
Mit tanácsolsz akkor, ha az egymásnak leadott jelek nem fogadása, a saját önismeret hiánya miatt oda jutott a kapcsolatban mindkét fél (17év után), hogy érzi így nem élhet tovább (sok saját magunkkal való küszködés után), a saját sorsán változtatnia kell. A párom a hazugságok mellett félre is lépett, ez kifakasztotta az egész problémát. Úgy voltam én, hogy meg akarok változni magam miatt, de nem akarom elveszteni sem, de így tovább se mehet. Ő bizonytalan volt mindenben. Sodródtunk ... választani kellett ő akarja ez a kapcsolatot még vagy nem, úgy hogy közben meg kell változnia neki is. Én közben már az elengedését kezdtem tudatosítani magamban, mi van ha úgy dönt, hogy megy-re trenírozva. Egy részére kínosabb vita után, döntött elmegy, vége. Tudomásul vettem. Utána egy pár óra múlva kitört belőle az irántam érzett szeretete. Kiderült, mindkét részről még mindig van szeretet a másik iránt, ezért is nagyon nehéz az elengedés. Ő fojtotta az érzelmeit én meg túlzásba vittem. Megegyeztünk, pár hét múlva szétköltözünk és fél év múlva meglátjuk mi lesz velünk! Azóta próbálok vele sokat beszélgetni, az eddigi életünkről, mi is történt velünk, hogy fel tudjuk dolgozni.
Jól döntöttünk? Mit kell ilyenkor tenni, hogy ha úgy alakul legyen még esélyünk az újrakezdésre? Vagy le kell zárni itt és most? De akkor miért nem ment simán ez akkor ott, amikor kimondtuk, hogy vége?

köszi

Én is ebben a cipőben járok/jártam. Iszonyú nehéz dönteni
2008. december 27. szombat, 16:27 | Cherry (útkereső)

Én is ebben a cipőben járok/jártam. Iszonyú nehéz dönteni ilyenkor. Nekem az idő segített. Kell egy kis távolság, hogy kiderüljön valódiak-e az érzelmek vagy csak "alkalmi dologról" van szó. Persze ezt mondani könnyű, megtenni a kínok kínja, de megéri. Azóta sokkal tisztábban látok. Hiszek a karmában és hiszem, hogy mindennek van értelme. Az érzéseim nem változtak, sőt. De rájöttem, vannak dolgok amik fölött nem rendelkezünk. Elgondolkodtam. Mi lenne, ha elhagyná miattam a családját? Boldog lenne? Nem hiszem, mert imádja a gyerekeit és azok is őt. Biztosan megszenvedné kettőnk kapcsolata is ezt az elválást. És ha megtenné én vajon hogyan viselném, hogy meghozott értünk egy ekkora áldozatot? Szinte biztos, hogy végleg megromlana a kapcsolatunk. Akkor pedig azért lennénk boldogtalanok... Mások boldogsága árán nem lehetünk igazán boldogok. (Persze, minden kapcsolat más és nincs recept.) Tehát, bármilyen nehéz is el kell fogadni, hogy vannak körülmények, amin hiába akarunk nem tudunk változtatni. Ha úgy döntünk, hogy így is folytatjuk bele kell ebbe törődni. Csak így lehetünk (a lehetőségekhez képest) boldogok. És végülis ez a fontos, nem? Felmerült bennem a kérdés, jobb lett volna-e, ha sosem találkozunk, de rájöttem ez hülyeség. Annyi mindent kaptam tőle lelki értelemben, hogy mindenképpen megérte. "Nem bánok semmit sem", ahogy Piaf mondaná. Még nem tudom, mit hoz a jövő,de már kicsit jobban rálátok a dolgokra. Szerintem egy kis idő nektek is jó lenne. Próbáljátok ki!

EGY FA?
2009. szeptember 23. szerda, 1:18 | Névtelen (útkereső)

EGY FA?

lélektárs
2010. augusztus 26. csütörtök, 13:13 | Timi83 (útkereső)

És mi van ha van,mi van ha ő is épp így érez?Mi van ha Ő is ezen őrlődik,és nem bírja már a lelke a sok szenvedést?És mi van ha csak ki kellene mondanod és mindent felszabadítanál vele?És mi van ha csak kérned kellene,hogy veled legyen és ő boldogan feladna érted mindent?Mi van ha ő is épp így fél,és meg siratni sem tud,mert annyira fáj?És ha próbál erősnek mutatkozni,és elengedni,hogy hátha visszamegy,ha már szabad és Ő is rájön,hogy csak együtt lehetünk boldogok,soha senkit,nem szerettem még ennyire,és nem is fogok,ez soha nem múlik el,és csak attól félek,hogy nem leszek elég bátor hogy ezt elmondjam neki.Pedig minden perc gyötrelem nélküle.Köszi,hogy ezt leírhattam,egy kicsit most megkönnyebbültem,legalább egy időre.

LeZsu képe
"De azt hogy valaki
2010. szeptember 18. szombat, 10:46 | LeZsu

"De azt hogy valaki ugyanolyan úton , vagy csak hasonló tapasztalatokkal és baklövésekkel alakulva folyamatosan hozzámilljen és én is őhozzá , nos azt nem hiszem."

"Az már valószerűbb , hogy a pillanatnyi milyenségem által bevonzott másik kiegészítő ? fejlesztő ? milyenséggel a közös úton kölcsön - , és kölcsönhatva egymás vonzásában maradunk."

Akkor szerinted (is) minden kapcsolat határidős??
(Mert a társadalom pont az ellenkezőjét erőlteti ősidők óta!)

Zsu

Feliratkozás Hírlevélre